Nyelvészek

– De jó, hogy látom, Zsiga bátyám! Éppen magát kerestem. Megint erre járnak azok a világ butítói, akik tizenöt éves koromban megpróbálták elhitetni velem, hogy arra a palacsinta nagyságú fényességre – tudja, a Holdra –, valami rakétával emberek mentek fel. Én mindenkit igyekeztem észhez téríteni, hiszen azon egy kiscsibe sem férne el, de jobbnak láttam úgy tenni, ahogy az ész diktálja. Okos enged, szamár szenved! Én tudom, hogy az egész marhaság! Emlékszem, azt is mondták, hogy a Föld forog, mint egy labda. Ugye, maga sem hiszi ezt?

– Dehogy hiszem, Domi fiam! Akkor lerepülnénk róla, mint a huzat, ha valami olyan, mint egy labda, azon nem lehet meglenni!

– Jól eltértem a tárgytól. Azért jöttem, mert a némáknak kellene a maga csinos tóparti nyaralója.

– Jól mondod, fiam, némák! Azt nem tudom, hogyan tudnak egymással értekezni, hiszen kimondhatatlan hangokkal makognak, mint a majmok. Közben mosolyognak, bólogatnak, igent meg nemet intenek, eljátsszák, mintha értenék egymást. Te ugye tudsz gondolkodni?

– Gyerekkoromtól ismer engem, kedves Zsiga bátyám, jól tudja, hogy tudok gondolkodni.

– Tudsz te makogva gondolkozni, Domikám?

– Ha tiszta és érthető, normális magyar makogásról van szó, akkor esetleg, de ha olyanról, amit az angolok, franciák, spanyolok, görögök csinálnak, akkor nem. Úgy nem lehet gondolkodni, egyszerűen lehetetlen! Nem is értem, miért próbálják elhitetni velem azt, hogy beszélnek, pedig gyakorlatilag némák!

– Nagyon szeretem, mikor ilyen értelmes gondolkodású emberrel hoz össze a sors, mint amilyen te is vagy, édes öcsém. Kimondhatatlanul idegesít, hogy ezek a beszélni képtelen embertömegek valamilyen csoda folytán mégiscsak értekeznek egymással, talán úgy, mint a majmok, csak kicsit fejlettebben. Persze, a siketek sokkal okosabbak, hiszen ha azt akarják tudatni, hogy hozd már ide a szekrényből a rózsaszínű rövidnadrágomat, akkor el tudják mutatni. Ezek meg nem beszélnek, hanem kimondhatatlan hangon nyökögnek. Néhányszor megpróbáltam, mert rákényszerített a sors. Voltam én segédmosogató fiú Németországban, Franciaországban, Angliában és Görögországban is.

– Megbocsát, Zsiga bátyám, maga már nagyon régen lehetett fiú, akkoriban nem is adtak útlevelet…

– Jól van, no, ezt így mondják, nem fiú voltam, hanem férfi, de az majdnem ugyanaz, csak idősebb kiadásban. Azt mondtad, tudsz gondolkodni!

– Tudok hát!

– Na, akkor szerinted lehet nem magyarul gondolkodni? Ugye, lehetetlen?

– Hát persze hogy lehetetlen!

– Lehet nem magyarul beszélni?

– Nem lehet, Zsiga bátyám!

– Valami felsőbbrendűségi érzettől vezérelve, ezek eljátsszák, hogy ők beszélnek. Vajon magukban tisztességesen magyarul gondolkodnak-e, vagy sehogy? Valahogy mégis gondolkodnak, mert több a pénzük, jobban megy nekik, mint nekünk.

– No, ez az! Hogyan csinálják, amikor nem is beszélnek? Engem meg akartak tanítani az ő kimondhatatlan, értelmetlen makogásukra. Ha azt mondom neked, hogy ürgendőfhtp dörgemende, te értesz belőle valamit?

– A világon semmit.

– És ha azt mondom, te marha, érted?

– Persze, mert normális emberi módon van mondva. Másként nem is lehet mondani.

– Tudod, az még a baj, hogy nagyjából némák, siketek is! Miután látták, hogy én teljes jóakarattal – főleg, mert jó pénzt fizettek –, úgy tettem, mintha megpróbálnám megérteni az ő nyekergésüket, úgynevezett nyelvórákat adtak. Persze egy szót sem lehetett érteni az egészből, mert az nem beszéd. Egy idő után elkezdtem emberi módon, magyarul beszélni – világos, hogy másképpen nem lehet gondolkodni –, de nem értették meg!

– Dehogynem értették, Zsiga bátyám, csak eljátszották, hogy nem értik!

– Én azt mondom neked, hogy nem értették. Olyan hangosan mondtam, hogy a saját fejem is megfájdult tőle, azok még mosolyogtak rám, mint te a háromfogú Józsira.

– Gúnyt űztek magából, Zsiga bátyám!

– Megpróbáltak, de nem sikerült. Ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból, úgy szidtam őket, ahogy csak bírtam, azok meg bájosan mosolyogtak, mintha cirógatnám a lógó tokájukat.

– Jól tette, Zsiga bátyám! Azért mert más országban laknak, még beszélhetnének magyarul, mert megbeszéltük, hogy másképpen nem is lehet.

– Gondolj vissza a gyerekkorodra!

– Én hamar megtanultam beszélni, már hároméves koromban.

– Az nem annyira hamar van, de jobb későn, mint soha. Ezek felnőtt korukban sem hajlandóak. Szerintem tudnak gondolkodni, de nem úgy, ahogy beszélnek, mert úgy nem lehet! Én megpróbáltam megérteni egy japánt, de lehetetlen. Természetesen ők sem értik egymást, csak eljátsszák nagy pöffeszkedve.

– Úgy van, Zsiga bátyám! Valahol, egy nagy világkonferencián össze kellene jönni, és elmagyarázni ezeknek a szerencsétleneknek, hogy lehetséges nemcsak gondolkodni, de beszélni is. Mindenkinek meg kellene tanulni szépen, tisztességesen magyarul.

– Jól mondod, Domi, mindössze egy kicsi hibával. Tudnak ezek beszélni, csak nem akarnak!

– Nem értem, miért vetik alá olyan kínzásnak azokat a szerencsétlen gyerekeket?  Mostanában az ő külföldi makogásukat kell az iskolában tananyagként megtanulni, holott a gyermekek is érzik, hogy az értelmetlen. Nem is láttam még egyet sem, aki megtanult volna.

– Mondom neked, Domi fiam, tudnának ők beszélni, ha akarnának! Valami mélybe gyökerező okuk van arra, hogy ezért eljátsszák az egészet. Aki tisztességesen gondolkodik, szépen magyarul, az tudna magyarul beszélni. Derogál nekik, ennyi az egész!

– Igaza van, Zsiga bátyám, ez a helyzet sajnos a morbus hungaricus. Még jó, hogy van, aki akar beszélni.

– Te Domi, jut eszembe, hányan jönnek ezek az idegenek?

– Most csak nyolcan, tavaly huszonnyolcan jöttek.

– Miért jönnek ilyen kevesen? Olyan sokat fizettek, hogy csuda. Nagyon jó lenne kiadni azt a nyaralót folyamatosan, rendesen fizetőknek.

– Most kapaszkodjon meg, Zsiga bátyám!

– Halljam, fiam!

– Azért nem jönnek, mert nem beszélünk a nyelvükön!

– A micsodájukon?

– Ők azt hiszik, hogy az egy nyelv!

– Majd a majom fog makogni, makogjanak maguknak! Elvagyunk mi meghülyülés nélkül is!