Robi bácsi

A terepfutó szakosztály mindig jól teljesített, folyton úton voltunk, versenyről-versenyre. Majdnem mindenki az országos válogatott tagja volt, ami persze semmit nem jelentett ilyen népszerűtlen sportág esetében. Az a nyár is nagyon zsúfolt volt.

Túl Besztercén és a Szegi sporttárs Renbeka iránti szerelmi búján, aminek következtében az éj közepén kényszerültem őt berángatni a szállást nyújtó kollégium első emeleti ablakán. A földszinti ablakok vasrácsosak voltak , Szegi bánatában és talán részegségében, a mosdóban demonstratív műsort rendezett, a szemközti lánykolesz ablakában röhögve leskelődő csajoknak. Nem lett kevésbe szontyolodott, de kicsit megkönnyebbült.

Ez az egész história nem kis fejtörést okozott Rebeka papájának, aki elég nehezen tudta így betölteni vezetőedzői teendőit...

Három napos verseny után, fáradtan, egy Kolozsvár melletti kempingben vertünk sátrat, tíz napos edzőtáborozásra.

Az összesen "kettő darab" leányzót – Rebekával együtt – Robi bácsival egy faházba szállásolták el.

Nem értettük mi, srácok, hogy a lányok miért olyan lestrapáltak másnap, pedig őket semennyire sem érintette az éjjeli felhőszakadás.

Csak később derült ki, hogy Rebi papája, Robi bá’ egész éjjel a villanyt égetve és a jövőbeli pályákat átfilozofálva ült egy asztalnál. Aztán, más- meg harmadnap, és az összes többi napon is ezt tette. A zsúfolt programban senki sem foglalkozott vele, mígnem egy nap – a délelőtti és délutáni edzések között – Janó és én úgy nem döntöttünk, hogy beruccanunk a közeli faluba.

Robi bá’nak elég furcsán hullott a haja, a bőre és a körmei sem voltak egészségesek. Valamiért bizalmat érzett irányába, és diszkréten odasúgta, hogy miután ő májbeteg, és a tengerészek is rumot nyakaltak az efféle kórság kiheverésére, hoznánk-e neki egy liter rumot.

– Hozunk hát, Robi bá’!

– Csendesebben, srácok!

Mikor másnap is leruccanóban voltak, a kérés hajszálra ugyanúgy megismétlődött. Aztán minden áldott nap.

Egy ízben éjszakai edzést is beütemezett, a szinte folyamatos bódulatban lebegő Robi bá', aki a valahányadik naptól, már a legnagyobb igyekezettel, sem önkontrollal nem bírta a józan-közeli állapotot produkálni. Egy hét után vált mindez köztudottá, amikor esti beszélgetési kísérlet közben, egyensúlyát vesztve, dupla Lutzot vetett. Elkaptuk, mielőtt földre zuhant volna. Egy óra alvás után heveny szédülésére fogta az egészet, ám ő sem gondolta komolyan, hogy hisznek neki.

Az új pályákra az ellenőrző pontokat két-háromnaponta ki kellett jelölnünk. Általában párban mentünk, magam épp Jónással. Úgy 10 km-re a tábortól, amikor elkezdett ránk sötétedni, bár a terepet ismertük, egy erdőn kívüli kerülőúton mentünk vissza, mely út kétszer olyan hosszú volt, mint toronyiránt. Egy bűzös rókafarm mellett elrohanva, a telihold fényénél biztonságban érkeztünk haza.

Ezt az edzőtáborozást, a brassói évi országos verseny követte. Taroltunk!

Ahogy ez lenni szokott az amatőr sportban, egy idő után mindenki ment a maga útjára.

Pár év telt el. A Szent László hídon futottam össze a sápadtan sárguló, horgasinában remegő, nagybeteg Robi bácsival.

– Tiszteletem, Robi bácsi. Hogy vagyunk, hogy vagyunk? Mi újság?

– Szervusz, barátom. Nekem már nem sokáig jön újság – mondta elhaló hangon.

– Nahát, mi a baj, főnök?

– Hamarosan meghalok..

– Ne vicceljen már, futunk mi még jó terepen, jó pályát, egy kis rummal...

– Ez az, barátom, a rum...

– Na, erő, egészség, mester. Kapja össze magát, semmi szontyolodás. Viszlát! Majd még beszélünk, most rohannom kell.

Tán egy hét múlva kaptam a  hírt, hogy Robi bácsi az intenzív osztályon meghalt.