A pálya

Gőzbivalyként végigvágtattam a pályán. Mögöttem van már ötven kilométer. Nem kíméltem magam, az eredményért szederbokrokon át rövidíteni. Hegynek fel ugyanúgy húztam, mint völgynek le. „A pályán mindenkinek végig kell futni, sporttársak! Ezt ti is tudjátok!” Cipőmben latyakos a sár, testem csupa karmolás, térképem pacallá mállott, az iránytűm zsinórja ragad a verítékemtől. Mindjárt a befutó közelébe érek. Ne ordibáljatok a pálya széléről! Nem fogok jobban hajrázni. Ugyanolyan élvezettel akarok befutni, ahogy végigdübörögtem rajta. Minden ellenőrző pontnál pecsételtem rendesen! Egyedül Te ordíthatod, ott a felhők közül, Albi, ahogy szoktad, hogy: Hú! Hú! – öklödet rázva! Ti többiek, mint tudjátok, itt másodperceken múlik minden! Haladni kell, de nem mindegy, hogyan. Győzni kell, de nem bármi áron. Nem mindegy, hogy egy eltévedt bőgő kölyköt kivezetek, otthagyok, vagy beviszek az erdőbe. Futni akarok még! Ne kiabáljatok hát! Nincs két ember, ki ugyanúgy futná végig a pályát. Ehhez nemcsak erőnlét, de ész és szív is kell! Tán ez utóbbi leginkább...