Ott-ragadtan

A tizennégy éves székely leánykával elindult, az akkor még tényleg fapados szerelvény az általa nem éppen kedvelt Bukarest irányába. Elérhető közelségben csak Kolozsvár volt elég nagy város, oda viszont özönlöttek a hasonló korú, leánykatonai szolgálatra bevonuló székely menyecskék. Talán harminc éve fejeződhetett be az a szokás, hogy bármilyen jómódú is volt egy család, a fiúk katonai szolgálatával járó kellemetlenségéhez hasonlót illett átélni egy lánynak is. Ezért ők két-, néha hároméves szolgálatra szegődtek, zömmel Kolozsvárra, sokuk pedig Bukarestbe.

A csendes, megszeppent, jóravaló és tisztességes leány, majdhogynem katonaláda jellegű kofferjével, a nyelvtudás hiányában szorongva érkezett meg a nem különösen szívelt fővárosba. Trianon után jó húsz évvel, a felek egyik oldalról sem kedvelték egymást. Mi tagadás, az elmúlt bő kilencven évben sem történt eget rengető változás az egymáshoz viszonyulásban.

Az idegen nyelvet harsogó nagyvárosban, az iskolában jó tanulással beszerzett, csekélyke román tudásával kellett boldogulnia. Sikerült rátalálnia a zsebében lapuló, papírszeletre leírt címre. Szerencséjére rendes családhoz került, a férfinek kisebb gyára volt. Konyhai alkalmazottként, mint legfiatalabb és legreprezentatívabb, a felszolgálást kapta kötelezettségül, reggeli, ebéd és vacsoraidőben, valamint a lurkók iskolába szállítását, majd azok hazakísérését a megfelelő időben.

Jó nyelvérzékkel hamar tisztességes nyelvtudásra tett szert és beilleszkedett az alkalmazottak körébe, akik között volt még egy magyar leány és egy öreg, sváb hölgy. Ez utóbbi, a szakács, mesterségének minden csínját-bínját tudta, a jellegzetesen romános ízek elővarázsolásának művésze volt. Néhány szót gagyogott magyarul is, így a teljes elidegenedés és magárahagyatottság nem uralta el soha Melindát. Egy tört magyarsággal beszélő sváb hölgy mellett egy fiatal magyar lánnyal is válthatott néhány mondatot anyanyelvén.

Politikával nem foglalkozott, ám váratlanul hatalmas esemény történt, ha otthon éri, a bőréből kiugorva ünnepel, de ilyen körülmények között az ellenkezőjét eredményezte. Először félelemmel telt el, mi lesz a román lakosság részéről, utána az aggodalom, hogyan jut haza…

A város különböző pontjain szolgáló székely leányok addig valahogy értekeztek, akkor viszont mindenki megrettenve, kezét tördelve tépődött a hazajutáson és annak reménytelenségén. Történt ugyanis, hogy a bécsi döntés értelmében ismét mozdult a határ, és olyan helyzet alakult ki, hogy Bukarestből nézve, saját szülőföldjük hirtelen külfölddé vált. Annyi maradt egyértelmű, hogy semmi sem egyértelmű. Útlevelet nem adtak a hirtelen külföldnek számító Székelyföldre, ám másként nem lehetett odajutni.

Így Melinda azon nem kevés székely leányzók egyikévé lett, akik akaratukon kívül a mai kisszámú bukaresti magyarság korai megalapítói lettek. Gyermekei még kínkeservvel, törve beszélik a magyart, de unokái már hallani sem akarnak esetleges magyar gyökerekről, függetlenül attól, hogy a nagymama nem csak gyökereiben székely-magyar. Dédunokái pedig már a nagyszülőket is szégyellik, akik kicsit még hebegik a dédi nyelvét.

Hát ilyen helyzetek is előfordulnak ebben az egészen sajátságos közép-európai olvasztótégelyben. Mielőtt valaki az egyoldalúság jegyében magából kikelve a plafonra ugrana, gyorsan tisztázom, hogy a másik oldalon is legalább ennyi nehezen kezelhető ügy van. És még hány oldalon ezen a vén kontinensen…