A túlsó partig

Ötletadó Kelebi Kiss István Hidaló című verse

– Szia, Hátkézláb! Pecázol?

– Ugyan, hegesztett hidat lógatok át a folyón. Sokkal egyszerűbb az átkelés a túlsó partra így, mint úszva.

– Mindig keveselltelek, még most is partra ragadva, hínárok közé lógatott lábakkal éldegéled az életedet. Úgy gondolod, ha a víz hűsítően végiglötyögeti a talpaidat, máris kinyílt előtted minden? Még azzal sem foglalkozol, hogy tél közepén, mezítláb odafagysz a lék mellett üldögélve. Mit kezdjek veled, én egyenetlen barátom? A hidak más célra készültek, főleg az ilyen egyszer használatos átnyúlok. Körkörös formában használva, magadtól magadhoz is visszaérhetsz.

– Jól van, na, de mit csináljak önmagammal?

– Légy emberáthidaló!

– Ezt úgy mondod, mint annak idején Jézus Péternek a halászságot.

– Hasonlóan csupán, sosem fogom megközelíteni Őt, nem leszek a Teremtő fia, bár teljes erőből próbálom követni.

– Igen, észrevettem… Ezt a hegesztett hidat is úgy vetnéd el, mintha jogod volna hozzá. Ha el is vennéd tőlem, termőhíd zöld talajába vetve, sok-sok hegesztett átkelőt takaríthatnék be.

– Én nem a folyókon szeretnék embertől – és persze emberektől – emberig átkelni, hanem oda feljutni. Bár az irány esetleges, vagy lényegtelen, mert mindenhol és mindenkor…

– Ja, mindig ilyeneket hallok tőled. Elveszítetted az egész humorérzékedet. Lepecázod a hegesztett hidamat, a végén majd lábat kellene mosnom.

– Azt teszed, a sajátodat.

– Na jó, úgy látom a lábamat beleraktad egy céltáblába, hogyha majd erre jár Tell Vilmos, pontosan belenyilazhasson. Viszont az az antik kulcsocska éppen megfelel!

– Hogy hívják ezt a folyót?

– Miért kérdezed, játszol velem? Te is tudod, itt nőttél fel.

– A partját és a medrét nevezhetik valahogyan, de a vize már számtalanszor odébbállt. Ha a cseppeket torkolattól földgyomor-forrásig egybekötöd, gyönyörű kerek füzért csinálhatsz belőlük. Majd az egész mindenség körkörös lesz. Ember emberrel, szív szívvel, lélek lélekkel és minden Istennel.

– Ha nem ugyanazon kivetősarkon tanultuk volna a vízhídhegesztő dinamikát, most lenulláználak, de tudom, hogy csak átmeneti önzűrzavarodban keresgélsz, tapogatsz a sötétben. Nyilvánvalóan megtanultuk – mert megtanították nekünk, s ha jól tudom, te is a professzori cím titulusaként oktattad –, hogy a tudományos hídhegesztés egyoldalú.

– Emlékszem erre a tévtézisre, olyannyira, hogy tanáraink még azt sem merészkedtek leírni, hogy esetleg embertől emberig lehetséges volna. Persze arra is jól emlékszem, hogy a mi szőrmentén szerzett tudományunk, fokozatról fokozatra zárja ki mindazt, ami a hegesztett híd egyik oldalán túl – nem, nem ám a folyó másik partján – létezhet. Ha pedig kijelentőmódban mondom, hogy létezik, akkor már elvakult, betokosodott hídhegesztett bábnak néznek. Drága barátom, ki itten locsolgatod lábad bütykeit, nem a sötétben tapogatózom, hanem a fény világította be szemeimet, úgy és akkor, amint és amibe te, a beszűkült hegedvény rabja, magadtól sosem léphetsz. Reménykedem, hogy a kegyelem forrása.

– Magadról beszélsz? A kegyelem a királyoknál, a bíróknál, meg az államelnököknél van, a forrás pedig ennek és minden más folyónak a legelején.

– Ez a lerögzültség a te nagy bajod. No, nézzük, most az egyszer – merthogy eddig csak elméletileg bátorkodtál – lógasd át hegesztett hidadat a túlsó partra.

Az a híd az első örvényig ért csupán. Tartója, a lábát mosogató elszomorodott. Talán valamit rosszul csinált, ezután majd másképpen hegeszt, gondolta.

– Próbáld meg felém nyújtani! Látod, hozzám elér. Most ideülök melléd, emeljük mindkét oldalról.

– Kicsit nehéz ez a fémszerkezet… Érdekes, magától emelkedik, s valami fölfelé húzza… A vége izzik, vagy piroslik csupán? Fehér fény özönlik le rám! Mi történik? Valami nagyon nagyot csobbant a víz színen… Barátom, leesett szememről a hályog, és már én is látok.