Bábjáték

Füstölt a bíró feje a dühtől, kalapácsával teljes erőből püfölte az asztalt.

        – Ügyvéd úr, haladéktalanul jelenjen meg az irodámban! A tárgyalást rövid időre felfüggesztem.

         Felszökött, mint akit kilőttek a székből, és mérgétől ruganyos léptekkel elindult kifelé. Az ügyvéd követte az irodába.

         – Hallgatom, bíró úr.

         – Ne játssza meg magát, mintha nem tudná, hogy itt minden előre le van osztva! Ez egy különösen súlyos, társadalomellenes bűncselekmény, tegye meg, hogy nem játssza itt el a jóságos megmentőt! A bűnüldöző hatóságok sajnos kifutottak, de nagyon, az időből. A nép egyszerűen követeli a sorozatgyilkos megbüntetését!

         – Bátorkodom megjegyezni, bíró úr, ön ugyanúgy tudja, mint én, hogy a vádlott nem azonos a sorozatgyilkossal…

         – Hogyne tudnám! Én eddig magát egy durván objektív pasasnak ismertem. Rengeteg pert elvesztett, ahol tudtam, hogy ártatlant ítélek el maga miatt, néhányat megnyert, ahol viszont biztosra vettem, hogy bűnös, akit felmentek.

         – Megtettem uram, valóban hanyag vagyok, sokszor és sok mindenben, az életem majdnem minden területén. Senki nem foghatná rám, hogy túlbuzog bennem a munkavágy. Ha a becsületességem is, ha már így négyszemközt vagyunk, olyan ügyvédi, de nem vagyok hajlandó olyan embert kivégeztetni, akinek az égvilágon semmi köze a büntetőügyhöz.

         – Tehát ártatlan, mint a ma született bárány? Kérem, ne játssza itt meg magát, pontosan ismertettük, hogy minek alapján választottuk ki a népet megnyugtató tettest. A lényeg az, hogy büntetett előéletű legyen! A maga védence pedig sokszorosan büntetett előéletű!

         – Megjegyzem, uram, aki büntetett előéletű, az a bűncselekményeiért lerótta a büntetést, míg ebben a tárgyalóteremben is, a nézők között – és jelentőségteljesen a bíróra nézett –, talán nem csak ott… számtalan olyan ember lehet, aki sokkal többet is ülhetett volna, mint védencem.

         – Nincs kedvem, sem energiám az időhúzásra. Egy az egyben kijelentem, hogy az előre megbeszéltek szerint folytassuk, vagy holnap ott ül mint társ, vádlottként!

         – Ezt nem meri megtenni a bíró úr!

         – Nem javaslom, hogy kétségbe vond az elszántságomat, fiam! Vagy aszerint cselekszel, ahogy megbeszéltük, vagy bűnös vagy te is! Amennyiben ebben a kifehérítő stílusban folytatod akár egy másodpercig is, azonnal elnapolom a pert. Annyi tanúm van, amennyit akarsz, hogy rács mögé vágjunk, és osztozz a sorsában!

         – Bíró úr, maga sokszor, sok mindenkit fenyegetett, de a szemem előtt még így soha senkit sem. Olyan fontos ennek az embernek a megölése?

         – Használjon jogi kifejezéseket! Nem megölésről, kivégzésről van szó!

         – Akkor kivégzése.

         – Miért, miért? Mintha nem lett volna kristálytisztán felvilágosítva, hogy egy ilyen bűncselekmény után feltétlenül tettest kell produkálni bármi áron, mert a nép között eluralkodik a pánik. A valódi tettes ilyen körülmények között elbízza magát, egészen biztos újra akcióba lép, s akkor már nem hagyjuk a nyomokat lehűlni, és elfogjuk.

         – Ezt nem lehet megcsinálni, uram, egy ártatlan ember élete árán. Most gondolja meg, ha magát kapják el, csak úgy ukk-mukk-fukk, vágják a vádlottak padjára, és mire kettőig számol, halálos ítéletet mérnek a fejére!

         – Maga pimasz fráter, hogy mer ilyen sértésekkel illetni egy köztiszteletben álló bírót!

         – Nem sértegetem, uram, egyszerűen csak megpróbáltam felhívni a figyelmét tettének súlyára. Bíró és ember között olyan hatalmas különbség nincs…

         – Már hogyne volna, maga tökfej! Ez egy többszörösen büntetett előéletű bűnöző, egészen biztos tett olyant is, amivel bőven rászolgált a halálra.

         – Az hogy valamit egészen biztosan tett, de nem bizonyítható, annyit sem ér, mint egy vasból készült, rághatatlan rágógumi!

         – Maga milyen hülye hasonlatokat használ!

         – Olyan ügyvédieset.

         – Most kimegyünk, és ha folytatja, vége.

         – Rendben, uram, mehetünk.

         – Maradjon! Egy pillanat – s kiszólt az interfonon: – Őrmester, jöjjön be!

         Egy korántsem őrmesternek kinéző, kommandós cuccba öltözött, sísapkás, szekrény méretű egyén lépett be.

         – Az ügyvéd úr jobb zsebébe nyúljon be nagyon óvatosan, hogy semmit meg ne nyomjon, és vegye ki, amit ott talál!

         Kicsit elsápadt az ügyvéd.

         – Ha megmozdul, lője keresztül! Ügyvéd úr, lesz szíves a kezeit a tarkójára rakni! No, cselekedjen, őrmester!

         Egy mobiltelefont halászott ki az ügyvéd zsebéből, és átadta a bírónak.

         – Láttam, amint beléptünk, a jobb zsebébe nyúl, tudtam, hogy ezt a furfangot nem hagyja ki. Igen, itt megnyomjuk, bent vagyunk, katt, törlés. Remek, üres, jó! Parancsoljon, a telefonja. Őrmester, megyünk vissza a tárgyalóterembe!

         – Bíró úr, ugyanúgy fogom folytatni, ahogy eddig.

         – Értem. Úgy látszik, valami nagy humanizmus és meghalási vágy szállta meg, de ez már a maga baja.

         Visszasiettek a tárgyalóterembe, ahol a bíró jelenlétében mindenki vigyázzba vágta magát. A pulpitushoz rohant, és a mikrofonba kiáltotta:

         – Holnap 11-ig a tárgyalást elnapolom. Bonyolódik az ügy, új vádlott, társtettes találtatott, aki hűséges cimbora módjára megtalálta az utat, az ügyvéd személyében, hogy a legtitkosabb bizonyítékokba is belelásson, a jogos bűnhődéstől és a társadalom lelkületének megnyugtatásától fosztva meg a népet. Ettől a pillanattól az ügyvéd urat letartóztattatom bűnrészességért. Kiderült, hogy ketten csináltak mindent.

         A teremben hatalmas indulatok szabadultak fel, kis híján meglincselték az ügyvédet. A szekrény méretű őrmester és még néhány hasonló kaliberű kommandós segítségével került rács mögé, ahol a bíró cinikus megjegyzéssel annyit mondott:

         – Ne reménykedjen, hogy olyan ügyvédet választ, amilyent akar, azok ugyanis mind itt végeznék. Kirendelt ügyvédet kap. Ne legyenek illúziói az ítéletemmel kapcsolatban.

         Ha valaki ügyvéd, nem az érzelmek embere, így elkezdett számolni a múltjával, kiutat nem nagyon látott, persze keresett. Tudta, hogy ha ez az aljas marad a bíró, 100 százalék a bűnösség kimondása és a halálos ítélet. Volt némi elképzelése – az átlag járókelőknél sokkal több – miből is áll egy halálos ítélet amellett, hogy végeredményben elveszíti az életét. Nem repesett, minthogy bármilyen módszerrel hajtják végre, a három-négy legális közül, az csak látszólag azonnali. Valójában keserves kínok és hosszas szenvedés után hal meg. Nagyon furcsállotta saját magát. Soha, egyetlen klienséért sem adott volna egy gyufaszálat sem, most ennek az embernek az életéért odaadja az életét, és az egészben az az anakronisztikus, hogy még csak meg sem menti vele, azt is kivégzik. A politikából sokszor hallott sablonszöveg ugrott be: "Sohase mondd, hogy soha."

         Talán azért, mert nagyon sokszor mondta, hogy soha senkiért semmit feleslegesen nem tenne, és nem adna, most meg, miután két hét eltelt, itt ül hajdani védencével egymás melletti cellában, és várja, hogy osztozzon a sorsában."Mekkora lúzer vagyok! – gondolta. – Vagy mégsem? Soha senki nem fogja megtudni az igazat, de én legalább tudom." Még arra sincs remény, hogy majd egyszer rehabilitálják, hiszen abba belebukna mindenki, aki az egész színjátékot összehozta. Tehát sorozatgyilkosként fog a bűncselekményeket összegző kötetekben szerepelni. Nem lelkesedett az egészért, de életében először érezte, hogyha a perben ráosztott szerepet végigcsinálta volna, rosszabbul jár.

         – Ébredjen, ügyvéd úr! Lekésik a tárgyalásról!

         – Hogyan, maga a hóhér?

         – Ne vicceljen már! Fél óra múlva kezdődik a tárgyalás, tudja, az áruházi szarka pere.

         – Jaj, kedves Júlia! Ha tudná, hogy örülök magának! Olyan rosszat álmodtam, hogy borzasztó. Na, hozza ide az aktákat, az első betűtől az utolsóig át akarom nézni.

         – De, ügyvéd úr, maga nem szokott soha semmit elolvasni...

         – Azt hiszem, ideje változtatni a szokásaimon.