Messziről jött ember...

Lámpalázas hangon, megszeppenten a rá váró intellektuális túlsúly okozta szégyentől, a lebőgéstől rettegve, zaklatottan hívott fel friss diplomás barátom.

– Képzeld – mondta –, férjhez megy az anyósom.

– Örülj neki öregem, legalább kevesebbet látod, főleg, ha nem a szomszédba költözik.

– Nem! Budapesti palihoz ment arául, ráadásul egy szuper dotált, négy diplomás, hat nyelven beszélő krapek. Tüzér vezérezredes és valami teljesen titkos rendőrségi százados is...

– Te jól beszedted a csóresz egy szál orvosi diplomáddal, és... hány nyelven is beszélsz?

– Csak négyet.

– Szét fogja röhögni magát az alulművelt provincializmusodon. Mikor jön?

– Fél óra múlva érkeznek.

– Akkor majd számolj be, légy oly kedves. Igazán sajnálom, hogy folyton elbalekülsz, de valahogy túléled.

Három nap múlva jön a hívás:

– Szia, van egy kis időd?

– Pillanatnyilag a térképekkel bajlódom, de egy óra múlva a Kishordóban válthatunk néhány szót egy korsó sör mellett, mármint az én söröm mellett, mert te absztinens vagy.

Jenő sárgás-vöröses arccal érkezett, holott alapjában barna volt...

– Szia.

– Szia, Jenő! Na, mondd, nagyon pórul jártál?

– Ahogy vesszük. Képzeld, a krapek előbb avval lepett meg, hogy mikor kicsit az angolt akartam vele gyakorolni, tudod, rengeteg nyelvet beszél, a how are you-ra azt mondta: nix ...; gondoltam, meg akar semmisíteni tudásbéli fölényével, ezért hablatyoltam még pár mondatot, és kínosan abbahagytam. Tudod, miért? Mert hol igennel, hol nemmel bólogatott, teljesen irracionálisan. Azt állította, a hegyi mentőknél, ahol ő a közép-európai főnök, a németet használják, így az angolja nem tökéletesen anyanyelvi szintű, csak majdnem. Megjegyzem, a hogy hívnak kérdésre nemet biccentett. Enyhén gyanússá vált, ami az angolt illeti, így németül próbálkoztam.

– De csak alig tudsz németül, a magyar, román, angol, francia az erősséged.

– Hát ez benne a pláne. Figyelj, elkezdtem szövegelni: zigamen cu lupes üre du rih plusze mükszrase zi?

– Ez jó!

– Erre azt felelte: já... Felbátorodtam, és elkezdtem mesélni: Zim zase für kirise hablaty de noblech tech, ó! Plamen gósze blamen, blamen? Válasza: Nix... Megkérdeztem: – Mondja, uram, pontosan értett az előbb?

– Szóról, szóra! Javasolnám a tegeződést, hisz én vagyok az öregebb.

– Rendben, Károly, én a Kapocs Farkas egyetemen végeztem általános orvosi karon. Értesültem sokszínű és tág műveltségedről, végzettségedről. Hol is végeztél?

– Én igen magas egyetemeket végeztem... Négy darab, meglehetősen magas egyetemen.

– Ha szabad érdeklődnöm, most, hogy így rokonságba keveredtünk, milyen karokon?

– Jól mondod, Jenő. Bizony, bizony karokon is végeztem.

– De melyeken, ha meg nem sértelek?

– Az egyesen, a kettesen, a hármason és a négyesen. Persze, ha jobban meggondolom, igazándiból nagyon magas egyetemen végeztem mindent... Neked mi a szakmád, ha már így érdeklődsz felőlem?

– Említettem Károly, hogy frissen végzett orvos vagyok.

– Ja persze! Az én is.

– Úgy érted, a négy diplomád közül az egyik az orvosi?

– Nem négy, hanem öt. Agysebész vagyok. Az országos agysebészeti intézet vezetője.

– … Másodállásban a közép-európai hegyi mentőket koordináló bizottság mellett…

– Nem a korrigáló bizottság tagja vagyok, és nem másodállásban. Ez mind főállás! Ja és nem tag, hanem főnök vagyok ott is bizony ám, arany Jenőkém.

– Hogy bírod ezt a rengeteg munkát?

– Á, nekem szinte csak telefonos munkám van, tudod, ha a negyvenezer hegyi mentő-helikopter közül valamelyikkel a javító stáb nem boldogul, akkor én döntöm el, mi a teendő.

– Csak úgy telefonon?... Negyvenezer helikopter?

– Ja! És állandó készültségben, aranyapám! Nem hiába vagyok a fegyveres erők tartalékos őrnagya.

– Hivatásos katona is voltál?

– Nem voltál, hanem vagyok! Nálunk a tartalékosság csak egy fedőszó.

– Akkor a katonai akadémiát is elvégezted?

– Á, dehogy! Másodéves sorkatonai szolgálat után léptettek elő.

– Őrvezetővé?

– Mondom, őrnaggyá.

– Az meg hogy’ létezik, hisz azt az alezredes követi a ranglétrán.

– Á, semmi különös, kiváló katonaként ez szinte alanyi jogon járt. Úgy ugráltattam a hadnagyocskákat, ahogy akartam, reszkettek tőlem.

– Félelmetes vagy, Károly.

– Aranyapám, aki betartotta a szabályzatot, azt én is békén hagytam. Különben a rendőrtiszti főiskolához is segítettek a rendfokozattal.

– De őrnagyival?

– Már mondtam! Te, különben az angolodat, azt hiszem, a rossz kiejtésed miatt nem értettem tökéletesen.

– Talán a brit akcentus lehet a ludas.

– Hát ez az, ez az! Én angolul tudok, nem britül.

– Milyen gyakran operálsz?

– Minden igazán komoly agyműtétet én személyesen végzek.

– Az egész országban?

– Hát persze! Naná!

– Gyakran vannak titkosszolgálati bevetéseid is? Az anyósom mondta, hogy főhadnagy vagy az elhárításnál.

– Szegénykém rosszul tudta, ezredes vagyok, állandó készültségben, a nap 24 órájában. Gyakorlatilag az ágazati miniszter a közvetlen beosztottam.

– ... Hogy bírod ezt a tempót?

– Á, nem olyan veszélyes az, aranyapám, mozdonyvezetés után van elég időm!

– Hobbiból mozdonyvezető vagy??

– Igen, úgy 200 órát havonta!

Na, itt volt az a pont, amikor már a velem szemben ülő nejem, fogfájást imitálva fejét fogó, pufogó nevetésétől azt hittem, hogy meghalok. Az én kis drágám háttal ült ennek a zeneakadémiát is elvégzett dinnyének, így az nem látta, hogy ő tulajdonképpen röhög.

– Hát, Jenőkém, ha nem tudnám, hogy absztinens vagy és színjózan, akkor most meggyőződéssel állítanám, hogy kedves apósod ő urasága, az éjjelente a színház tetején fellépő, rózsaszínű elefántok tánccsoportjának a koreográfusa is. Részvétem, pajtás!

– Képzeld, azzal búcsúzott, hogy a legközelebbi látogatását a háztetőmön landoló helikopterrel fogja megejteni...

– Na, most félre absztinencia! Én iszom!