A hiányzó láncszem

Valahol a Kárpátokban, hol számtalan a feltárt, kevésbé feltárt és feltáratlan barlang, két turista, egy férfi és egy nő, korántsem profi barlangászok, szerelésükben sem, épp egy alig feltárt, több tíz kilométer hosszú, sok mellékjáratú barlangba bevakmerőztek.

Az első gondok akkor adódtak, mikor a labirintusban már egyszer biztos lett, hogy nem biztos, hogy valaha visszatalálnak. Az ennél sokkal nagyobb gond akkor állott elő, mikor az elől haladó férfi alatt mintegy megnyílott a föld, épp egy akkora szikladarab, amin mindketten álltak, a mélybe zuhant, a semmibe, sokáig. Néhány karcolással megúszták. Ez volt az első meglepetés.

A nyílást, amin beestek, a törmelék pillanatok alatt hermetikusan elfedte. Telefonjaik jele megszűnt. Mikor felocsúdtak, az volt a legfurcsább, hogy nincs sötét, pedig az esés közben lámpáik kívül rekedtek. Egy nagyjából százszor száz méteres, úgy ötven méter magas teremben találták magukat, ahol a falakból nyugtató fény áradt. Középen egy kis tóban kis kövér halak hemzsegtek ezrével. A tó körül mohaszerű, buja növényzet volt, úgy tíz méter szélességben. Ámultak!

Több órányi bent-lét után eszméltek rá, hogy segítséget kéne kérniük, ami nem nagyon akaródzott nekik a megmagyarázhatatlan nyugalmat árasztó környezetben. Fogalmuk sem volt, hogy mi adta a fényt, talán a tó meleg vize, a kristályok, vagy a jó ég tudja, miféle vegyi reakció hozta létre azt, bár lehet, hogy valami egészen más. Kötelességből még egy kicsit kiabáltak, majd miután éhségüket a kis kövér halak és akármilyen növény fogyasztásával elillantatták, az egyik sarokban kényelmes vackot csináltak maguknak. A növény – nevezzük mohoidának – gyakorlatilag azonnal visszanőtt, miután letépték.

Már hónapok óta ott voltak, az idő múlását, még míg telefonjaik le nem merültek, megtanulták követni a lenti fényviszonyok változásával, akkor is, ha az tulajdonképpen változatlan volt. A kristályok ugyanis szabályos huszonnégy óránként másképp csillogtak. Úgy egy év után kezdtek félni, hogy reájuk találnak, mert életükben nem voltak hasonló harmonikus közegben még sosem. A nyers hal nem olyan volt, mint a felszíni, sem a mohoid. Nem lehetett megunni! Ha már az unalom került szóba: évek óta már egyebet sem csináltak, mint az egész napos totál semmittevést, ráadásul "bezárva", de az unalom érzése nem kerülgette őket soha. Valamiféle meditatív állapotban voltak. A víz, a mohoid és a kis kövér halak valamit tartalmaztak, amitől a férfi robusztussá vált. Nem kerülte el ez a nőt sem, de teljesen feminin jellegű maradt. A férfi szakálla térdig ért, a nő haja földig. Tán százhúsz év is eltelhetett, mire meghaltak.

Újabb száz év után... Bár ne lelték volna meg őket! De a kétszáz év utáni összes virtuális memo-újság címlapján az virított, hogy megtalálták a hiányzó láncszemet. A barlang hamarosan feldúlt turistaparadicsommá vált, bömbölő zenéjű, műfényekkel kivilágított, rondán átalakított idilli teremmel. A turisták még így is egymásnak mesélték a busás belépti díj ellenében tett látogatás után a megfoghatatlant és elmondhatatlant, amit lenn tapasztaltak.