Apolitikum

2008. augusztus tizenegyig súlyos, általam gyógyíthatatlannak hitt politikafüggőségben szenvedtem. Az összes, mindenoldali párt hetvenedik vonalbeli politikusait is név szerint ismertem. Pontosan tudtam, mikor, milyen módon harapnak mosolyogva egymás torkába a különböző politikai háttérműsorokban. Azt is ismertem, hogy a műsorvezető melyik kérdésére miként fognak kioktatóan és lekicsinylően reagálni. Azon már túlestem, hogy ne lássam, ahány oldal, annyi kutya, annyi eb, de még mindig azt hittem, hogy intenzíven érdekel.

Történt volt, hogy azon a nyáron, szerényen nyaralgattunk nejemmel vidéken. Az első nap egy nyugágyból néztem a parasztporta udvarán a fákat. Már-már elbóbiskoltam, mikor az egyik megszólított. Meghökkentem, de nem nagyon, nem is értem miért…

– Üdvözöllek, Emberfi. Hogy bírod ezt a rettenetes, zavaros, bizonytalan és unalmas életet?

– Már hogy volna unalmas, kedves fa barátom?

– Szólíts nyugodtan Kérgesnek, ahogy a többiek teszik.

– Vannak barátaid? Azt hittem, az egész életed, csemetekortól a szétkorhadásig nem más, mint tömör unalom és kiszolgáltatottság…

– Á, dehogy, Emberfi. Láthatod itt mellettem a testvéreimet, a szomszédban a barátaimat. Mi remekül megvagyunk, még az egészségünk ápolását is ketten végzik önkéntes munkában. Nézem a felhőket, egymásba karolunk néhányan, gondolkodom, elmélkedem, nyugodt vagyok és kiegyensúlyozott. Tudom, hogy nincs mitől félnem, és tudom, mikor mire számíthatok.

– Elnézést kérek, Kérges, én ezt másképp látom, sőt szavaid kissé bántanak, korholást érzek belőlük. Egy helyben állsz! Mégiscsak magányos vagy…

– Nem, Emberfi. Elnézem az állatokat, amint egy mákszemnyi nyugalmuk sincs. Egész idejüket arra kényszerülnek pazarolni, hogy marakodva, egymást kergetve, rettegve, táplálékért küzdjenek. Az egér a bogarat eszi, a macska az egeret és így tovább. A madaraknak sincs nyugtuk, őket nem csak a négylábú állatok vadásszák, de ők egymást is. Nézd, nem vagyok már fiatal, viszket a kérgem is, de nekem van időm és lehetőségem a méltóságteljes gondolkodásra. A gyökereim között van egy kis fekete, kaparólábas felcser, ő meggyógyít, megvéd a kórokat okozóktól. Igaz, néha a gyökerembe harap, de tudod, hogy van az ilyen műtéti beavatkozásoknál, még ha ezek mindennapos rutinjellegűek is. Egy másik felcser a kéregviszketegségből gyógyít mindnyájunkat akupunktúrás kezeléssel. Elég gyakran rám kerül a sor. Ő egy madár és a csőrével a beteg területre ütve, az okot szünteti meg.

– Mondd, és hogy látod az embereket?

– Nekik sem jobb, tán még rosszabb is…

– Mire gondolsz?

– Nézd, például Karcsi csontrészegen péppé veri Jóskát, az amúgy kebelbarátját csak azért, mert a tehene benézett az udvarára a félszemével.

Rám esteledett, búcsút vettem Kérgestől, bementem a szobába, és aznap az esti közszolgálati és kereskedelmi híradókat blicceltem, olyannyira, hogy a TV-t be sem kapcsoltam. Jelentem, attól a beszélgetéstől fogva azonnali gyógyultnak tekintem magma. Nincsenek megvonási tüneteim sem.  A politikumon kívül is van élet, leginkább ott van!