Kutyaház

Az "anyu, vegyünk egy kiskutyát" rimánkodás sokadik hetében, Miki összefogott az egyetlen kebelbarátjának érzett Sanyival, aki bánatát megértő igaz barátnak mutatkozott. Sanyi szülei nem tiltották a kutyatartást, az udvaron főleg nem, míg Miki szülei hallani sem akartak, egy csaholó – bármily bájos és hűséges – társ udvarba fogadásáról, hiszen nem csak a bebolhásítást, de a jövendő teljes parazitaellátását is megoldanák vele.

Megbeszélték ezt a gyerekkel is, aki – hiszen kutya nélkül az életét nem tudta folytatni –, mit volt mit tenni, barátjához fordult. Abban az életkorban, Mikinek a kutya majdnem a levegő oxigénjét jelentette. Hiába zöldellt az udvar, és volt akkora magánjátszótere, mint egy kisebb városnegyednek, a kutyátlanság – az udvar kutyátlansága –, fullasztóan nyomta mellkasát, vagy valamit azon belül. Sanyiék szülei ilyen apróságokkal nem foglalkoztak; bár nem szerették a kutyákat, de a gyerek egyetlen szavára foghegyről odadobták:

– Tudod, pénzt nem adunk rá, van elég korcs a közelben. Négy házzal odébb, az öreg Szebeniék kutyája éppen hét hete kölykezett. Örülnek, ha megszabadulnak a kiskutyáktól, különben még sintért sem hívhatnának tán, mint ahogy ugye, az a civilizált társadalomban elvárható volna. Igaz, a sintért manapság nem is így hívják. Egyáltalán, létezik? Mindenesetre, a kutyáktól, azt hiszem, most is meg lehet szabadulni. Na, menjetek srácok, válasszatok egyet!

Mikinek Buksi, Sanyinak Bubi lett a kiskutya neve. És olyan dolog történt, ami kilóg minden sorból, mert a „falkavezérnek lennie kell” törvény mindenképpen érvényesül. Csak illúzió, hogy a kutya mindenkit egyformán tisztel. Van az első, aki mindenek felett áll, ő meg a leges-legutolsó utáni a sorban, rendes körülmények között. Ám Buksi, valamiért a dupla falkavezérség – neki értelmezhetetlen tényét – hajlandó volt elfogadni. Gyönyörű, vizslára emlékeztető és annak hűségét hordozó baráttá vált.

Miki szülei, a kutyatartást ellenzők, boldogan fogadták, hogy szomszédjuk kutyájával ki van elégítve gyermekük ebszeretete, így minden második nap, reggeltől estig nyugodtan ott játszhatott a kutyájával az udvarban. Ez egy váltókutya lett, egyik nap Sanyiéknál, másik nap Mikiéknél lakott, csak a kutyaház volt a Sanyiék udvarában, odairányították késő este. Talán már nem is bánták volna, ha Mikiék udvarában is ott a kutyaház, de olyan messze azért nem léptek.

A katasztrófa akkor történt, amikor a két gyerek összeveszett. Olyan Péter és Pál-szerű akácfa nőtt a kerítésnél, aminek felső ágai benyúltak a Mikiék kertjébe.

Ám ez a verébfészek-fosztogatás kibontakozását Sanyiban nem gátolta. Előbb a tojásokat, majd a tehetetlen, apró, bőrös tátogatókat dobálta jó viccből Bubi-Buksinak. Nagy verekedés lett, győztes nélkül. Miki szét akarta szedni barátból szomszéddá lefokozott Sanyiját, nem a magánlaksértésnek számító ágra nyúlkálásért, hanem garázdálkodása miatt. Sanyi nem is igazán értette, pedig egykorúak voltak. Fogta a kutyát – pedig az éppen mikinapos volt –, felnyalábolta és hazavitte.

„Holnapra elmúlik, tisztázom vele, hogy nem szeretem még a legyek irtását sem. Aztán folytatjuk, ahol abbahagytuk”, gondolta Miki, meglehetős naivitással. Reggel, amikor kirohant, sem kutyaugatás, sem csaholás, de még kutyaház sem volt a szomszéd udvaron. Köszönését nemhogy Sanyi, még a szülei sem fogadták.

– Hol lehet az én Buksim? – sóhajtozott hangosan a kerítés mellett – aki, ha meglát, két lábra áll, széttárja mancsait és magához ölel, még is azt a fülembe súgja, "jó reggelt, Miki haver, végre mikinapunk van, ma vigyorogni fogok a kedvedért". Buksi, Buksi, hová lettél?

A szomszédból átdörrent egy "ne Buksizd a Bubit" mordulás, aztán hiába kérte, könyörögte, hogy mondják meg, hová lett a kutya, mintha mindenki megsiketült volna odaát. A harmadik szomszédtól értesült, aki nem kereste a haragot, ezért csendesen súgva, azt is hozzátette:

– Meg ne mondd nekik, hogy tőlem tudod!

Hazament, a nap hátralevő részét végigbúsulta.

– Nem mész a kiskutyához, hová lett Buksi? – kérdezte a már szürkülő estében apja.

– Valahová elvitték, de nem szabad elmondanunk senkinek. Jobb lenne bemenni a házba, akkor egy picit nyíltabb lehetnék.

Bementek.

– Tudod, fater, olyan kutyamenhelyre vitték, ahol, ha egy hétig nem viszi el senki, akkor megmérgezik.

– Kisfiam, ilyent már nem csinálnak, kutyákat nem mérgeznek, legfeljebb elaltatják.

– Fater, az ugyanaz, beadnak neki valamit, hogy haljon meg.

– Reggelre megtudom, hol az a menhely, bemegyek, és hazahozom neked. Menj a műhelybe, csinálj egy kutyaházat, ízlésed szerint! Nem kell, hogy Kovácsék tudják, min bütykölsz. Ha harag lesz, az ő dolguk, a kutya holnaptól a tiéd, mert megszerettük mi is anyáddal. Mostanáig közös volt, már rég át akartuk hozni, csak nem akartuk Sanyika örömét lerontani.