Úgy tűnt, a rakás melletti tuskó
örök tétlenségre ítéltetett. Az idő előzőleg csonttá fagyasztotta, ám egy napon
előbb meglágyult, majd lassan kiengedett a kérges szív, amiről az emberek azt
hiszik, hogy nem is létezik. Pedig az a bölcs, sokat tapasztalt, igencsak érző,
megérezte a telet. Sokat használták, rengeteg fejszecsapás alásuhanását fogta
fel, csak úgy potyogtak mellette a szétvágott hasábok.
A föld aranyos lett, majd enyhén
zöld, mint a kiskacsák. A tavasz egy napon a legnagyobb sebességi fokozatba
tette magát, s egy pillanat alatt terítette szét mindenhová a föld frissét.
Másnap – talán mégsem huszonnégy óra alatt történt, de nekem úgy tűnik – már
minden tarkállott, a bimbók csak úgy törték fel a rügyeket, s a sok zsenge
mindenféle színű betakarta a kívül sem piros alma pozsgásságú Földet. Úgy
nézett ki a beteg, mintha semmi baja sem lenne.
A tuskó fölszabadulása után több
héttel, minden elkezdte nyelni a vizet. Az öreg, vagdosott, kialvadt szívű
vénség, meggondolatlan pillanataiban visszakívánta a recsegő fagyot és a havat,
ami mindent befehérít, amíg egy nagy szélfútta kormosság szürkét nem csinál
belőle. Minden út vezet valahová, de a nagy sárár után, megkopott – korábban
sem fenséges – burkolatuk.
Valamikor, a nyár közepe táján, a
vén tuskó abbahagyta a morgolódást. Megjött a tavasz…
Hosszú nyarunk lesz az idén, sütkérezek,
beeresztem háncsaimba a meleg szeretetét és a szeretet melegét, gondolta, és
másnap arra ébredt, hogy ég, nem lángokkal, hanem a szívének egyre nehezebben
viselhető Nap hevétől. Három hétig szenvedett. Amikor alábbcsendesedett,
megkókadt minden az ózonpajzs nélküli védtelenségben.
Az akác háromszor virágzott, a
bodza talán négyszer. A fiatal, bébi korú, mindenféle kisebb és nagyobb virág
nagyon-nagyon összezavarodott. Vágytak a nagyonra, sokáig akartak irulni,
pirulni, de nem kisülni.
A három-négy hetes nyár után
eljött augusztus közepe. A lábon álló fű szénaillatot árasztott.
Nem tudta, mitévő legyen,
ilyenkor még nem őszülhet, hiszen a nyár három hónapig tart, nem három hétig.
Villanásnyi tévedése után rádöbbent, hogy mégis itt az enyészet, és mire
kettőig számolhatott volna, alászállott a tél-elő. Megzengette a térerőt, és a
kisült elmúltak után a mindenbe beletörődni kénytelen rönk sem csodálkozott
azon, hogy hetek óta újra csépelik.
Talán novemberben eljön a nyár,
decemberben a tavasz, januárban tél is lehet… Ki tudja, meddig követ jegeset az
Isten tenyerébe odagömbölyödött zöld világ? Tavasszal, nyáron, ősszel, télen –
vagy fordított sorrendben – és kevert kártyákkal odatessékelte a rönkön túli,
legnagyobb tuskóvá vált mosolygós teremtmény, mert így szép az élet. Unokáink
majd megtapsolnak érte…
Egy otthont kaptunk, szeresd,
gondolta a tuskó, mert kétes, hogy itt lent kapunk-e másikat, vagy kiérdemeljük-e,
hogy legalább favágótönknek állítsanak, oda a szétcsapdosott kobakú, szorgos
időálló mellé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése