Golyó bácsi köve

Jocóék eldöntötték, hogy azért sem csinálnak semmit, de semmit. Örüljenek, hogy hét teljes órán át gyárbámulásra süllyesztik magukat.

Kívülről monumentálisnak nézett ki az épület, a nagyot sok kisebbel cifrította, csendesen dörmögőn. Csak belül – a több órás előkészítő munkavédelem átásítása után – döbbentek meg, hogy az egész nagyszerű – valami meghatározatlant gyártó – kolosszus, egymásba láncolódott, nagy kongó csarnokok özöne volt csak.

Már tíz perce gyalogoltak, amikor egy mellékajtón, egy nagyobbacska osztály méretű üregecskébe cseppentek, ahol előbb a tekert apró rugókat biccentve helyre rakosgató, öreg asztalt körülülő, pepecs hölgykoszorú segítőjének neveztettek ki.

Tanárjuk eltűnése után rövid, de egyértelmű pró és kontra érveket felvonultatva, felülbírálták a döntést.

Rettentő unalmas egy helyben ülni, és értelmetlennek látszó vackokat, mütyür-csavarantyúkkal telerakosgatni.

Ekkor kiáltotta el magát a köszörűs ember:

– Hé, ti ott! Gyertek már segíteni!

Hogy lehet valaki ilyen ostoba, gondolták, még hogy segíteni?

Andor, csendes billentéssel enyhén jobbra fordult, és különösebb zavartatás nélkül, lassan, kényelmesen kisétált.

Jocó az unalomnak olyan bugyrába buggyant, hogy még patyolattiszta, sosem mosott munkaruhájának egy esetleges párpercnyi veszélyeztetését is – na, nem eltúlozva, de – mint egy bicikliző túlsúlyos medve, bevállalta.

Apukám, gondolta, van öt teljes perced, utána úgy otthagylak, hogy csavarkulcsokkal kell helyreállítanod – előbb a fejedben forgó kerekeket –, majd a lelkivilágodat. Egye fene, lássuk, mit akarsz! – és odalépett.

– Kisapám! Adogasd a kezembe azokat a bügyőket, sprügyöket, onnan a fadobozból!

– Én idehozom a keze ügyibe, aztán annyit vesz belőle, amennyit akar.

– Egyenként kell, kisöreg! Le kell köszörülnöm a rücsköt.

– Á, szóval még rücsök is van ezen a kis brücsögön?

– Van, tapogasd meg!

– Most nincs hozzá kedvem…

A köszörűs ember beindította a görgentyűt, és mikor Jocó a harmadik – szakszóval: rücskösprügyköt adta – a keze alá, megálljt mutatott.

– Ezt az embert szeretem, van munkatempója. Lassú, semmilyen, különben is az elmúlt egy órában csak dumálni láttam. Most valahogy rájött, de nem túlozza el a dolgozhatnékot. Ez a néhány másodperc engem is kimerített, hát még őt.

– Fiacskám, ez a köszörűkő nem jó!

– Ugyan már, ne játsszon velem! Nem vagyok nagy szakember, csak most tanulok, de szerintem, még néhány napja sem használják.

– Nem bizony, ma reggel tettem fel, de miért? Milyen rossz a hangja!

– Inkább meghallgatnám!

– Akkor hallgasd… Eredj oda, a Golyó bácsihoz, ott a sarokban, és mondd meg neki, sebtében ajánljon fel egy köszörűcserére való követ.

– Nem baj, ha magát köszörűs embernek nevezem?

– Az tökéletes lesz, fiam, nyomás!

Jocó, már rég eltűnt volna, de egyrészt tetszett neki ez a szerszámvédő köszörűcserés, másrészt nem akart rögtön undok lenni, az öt percből úgyis volt még kettő hátra, ezért odalépett.

– Golyó bácsi!

A tag megmerevedett, haja kicsit áramütésszerűen repdesett szét, és a szemei – tényleg nevéhez méltóan – golyóknak néztek ki.

– Golyó bácsi, kérem, tessék egy új köszörűkövet adni, a köszörűs ember küldött, az a bácsi onnan, le akarja cserélni a követ. Ha jól látom, már szét is verte a régit. Aha, egészen érdekesen cserél, nálunk ezt nem így tanították, de megjegyeztem.

Golyó bácsi még mindig nem tudott szóhoz jutni, főleg, hogy a környék gyéren népesedett, de szűk helyre zsúfolt kollégái, a jó akusztikában, mintegy karnagyi vezénylő intésre, egy egészen előadható, zeneműhöz hasonló, ritmikus, többszólamú kacagóröhögésben törtek ki.

– Na de, Golyó bácsi, magán most mit röhögnek? Vagy rajtam? Vagy rosszul áll a sapkám, valamelyik a hátamra írt valamit?

Jocó kicsit elbizonytalanodott.

Golyó bácsi feje elpirosodott, és egyre inkább tekegolyó formájúvá alakult.

Hát igen, a neve vezeti az embert, van erre valami latin közmondás is, de azt a latinok vagy kik már nem mondják, mert nincsenek is, gondolta Jocó.

Csak azt nem értette, miért zokognak a vinnyogva nevetők. Odanyúlt, elvett egy köszörűkövet, a pozdorjába porladt másiknak már csak a teteme hevert a köszörűs ember mellett, aki vészjóslóan, röhögve ölelte át a gépet.

Jocó kihúzta a falból a banándugót, mert az önkontrollját vesztett köszörűs ember, időnként a hasával majdnem megnyomta az indítógombot.

Ez egy ilyen röhögő bagázs, gondolta, a semmin is jól elszórakoznak. Az asszonyok is vinnyogva kuncognak, úgy két-háromórai munkájukat seperik szét. Na, én megyek.

Zsebre vágta a kezét, és kisétált.

– Te, Andor, ezek ott meghülyültek.

Andor, több társával, a működésen kívül helyezett futószalagon hevert, egy kongó, üres csarnokban.

– Ja. Mi volt a bajuk?

– Hát, csak odamentem Golyó bácsihoz köszörűkőért, ha már olyan nagyon akarta a pasas, tudod, aki köszörül.

– Golyó bácsihoz?

– Azt a keservit! Hát igen… Hadd röhögjenek. Én sem megyek abba műhelybe be többet. Másszatok arrébb, csináljatok helyet a szalagon, aztán majd még sétálunk egyet, gyárnézőnek álcázva. Majd csak letelik, az a – mennyi van még hátra? – pár óra.