A kígyó

Esteledett. A derékig érő sűrű fűben, a háta mögött ropogó fegyverek elől, lassú mozdulatokkal, hogy a növényzet mozgása az esti szellő mozgását ne haladja meg - ekképpen behatárolhatóvá tenné saját magát az ellenségnek -, kúszott. Centiméterről, centiméterre haladt, “nem sürget a tatár", gondolta.

Ügyfélként, egy fogadóirodában, az életben maradására legfeljebb ötven százalékot adott volna. Csendben kúszott feszülten és elfásult lelkülettel, a naplemente előtti késő nyári est beforduláskor, látási viszonyai még csaknem tökéletesek voltak.

Túl sok mindenkit látott már maga mellől kilőve összeesni ahhoz, hogy saját halálának lehetőségét sem tudta különösen dramatizálni. Tisztában volt azzal, ha észreveszik, egy pillanat alatt, pontos találatot mérnek a mozgó célpontra, ahogy ezt ilyen körülmények között mondani szokás. Éppen ezért érezte sokkal lényegesebbnek a lassú előrehaladást, mint az elkapkodott menekülést, ez ugyanis a biztos halált jelentette volna.

Minden idegszála feszült volt, beletörődő, talán inkább tárgyilagos, hozzáállásától függetlenül. Ez a halálos veszedelemben, ha nem is elvárás, de természetes. Úgy jött neki, hogy felálljon és elrohanjon, de az esze a földre szögezte, a biztonságos fedezéket nyújtó magas fűbe.
Kevés dolog tudta már meglepni, ám amikor szembenézett vele a kobra, elhűlt benne a vér. Ismeretei szerint a kobramarást nem szokás túlélni, nem is feltétlenül könnyű halál. De miért marná meg? Vajon jó vagy rossz, hogy mereven farkasszemet néz vele? Nem tudott mást tenni, hiába próbálta szemét becsukni, az idegei nem engedték. Nézték egymást az ösztönlény hüllővel, aki annyit érzékelhetett, hogy valami kúszó zsákmány van vele szemben, de mindenképpen túl nagy.

A nyelvét tapogatózó, sziszegő, helyzetfelmérő módon ide-oda mozgatta, fejét felemelve várt valamire a katonától. Olyan értelmetlenül nézett, ahogyan csak egy kígyó tud. "Én el nem mozdulok, amíg el nem kúszik innen - gondolta a katona -, nem adok semmilyen támadásra utaló jelet. Másfelől miért ne marna meg? Ez a lábatlan lény nem hoz ésszerű döntéseket, a saját fajtáját is megeszi, ha éhes." Nézte a kígyót, közben a ropogó géppisztolyok zaja egyre elviselhetetlenebbé vált a háta mögött. Egy villanás, és a vállába mart. Ordítani szeretett volna, de a méreg gyorsabban hatott, mint gondolta és négy-öt, hasonló villanásnyi mozdulat által megelőzött marás következett.
"Belém eresztette az egész méregállományát", gondolta. Meglepetten tapasztalta, hogy nem tud túlságosan rettegni a minden bizonnyal bekövetkező halálától, semmivel sem jobban, mint a géppisztolyok zajától. Fel szeretett volna állni, hogy sarkon forduljon, nekirohanjon az ellenségnek, és puszta kézzel törölje le őket egy szálig a föld színéről. Zavarta a zaj. Nagyon szerette volna becsukni a szemét, de már azt sem tudta. Felállni, sőt még mozdulni sem. Az egész idegrendszere - ami az izmok mozgatására hivatott - megbénult, a méreg kiiktatta. A feje lüktetett a fájdalomtól, úgy verte a dobhártyáját, mint afrikai dobosok a tam-tam-ot. Elkezdett cseperegni az eső, szája cserepes lett, szomjas volt. Rettenetesen zavarta, hogy nem tudja becsukni a szemét, hányingere lett, minden erejéből fel akart kelni. Ha már halni kell, katonához méltóan rohanjon neki az ellenségnek, ne így, egy kígyó által mérgezetten.
Jól látta még, amint az egykedvű bestiális hüllő komor nyugalommal kúszott el jobb felé. A hideglelést és az izomgörcsöket rángatózás váltotta fel, semmijét nem tudta koordinálni. Elképesztő, de csak a gondolatai maradtak tiszták, felajzottan, életért küzdve, halállal szembenézően is épek.

Hirtelen ütést érzett az oldalán. Rájött, hogy oldalzsákja a rángatózás következtében alácsúszott és kioldotta a vegyvédelmi öninjekciót, ez csapódott belé deréktájban. "Ez tizenöt percnyi életben maradást biztosít a vegyi fegyverek esetén", gondolta. "Kígyómérgeknél biztosan semmi hatása sincs". Eszméletét vesztette az este beálltakor.
Arra ébredt, hogy szokatlanul pihentnek érzi magát. A nap már delelőn járt, így gyors számítással felfogta, hogy nagyjából tizenhat órát aludt. Legfeljebb annyira érezte rosszul magát, mint egy nagyobb vedelés utáni reggelen. Első gondolata az volt, hogy felül. Mindenre jól emlékezett, a kígyóra, a marásra... és akkor kitépte az oldalából az injekciós tűt. "Ilyen nincs", gondolta, ez vagy csoda, vagy megtalálta a kobraméreg ellenszerét. Elmosolyodott, tudniillik, ha az ember pihent és az élete éppen nincs veszélyben, a humor is előbb-utóbb megkörnyékezi. Csendesen megfordult és hátranézett, senkit nem látott, senki nem lőtt. Majd ugyanolyan óvatosan visszafordult. Fordultában vette észre, hogy a tegnap még derékig érő fű olyan, mintha lekaszálták volna. A nyomok világossá tették, hogy az ellenség az éj leple alatt előretört. Őt valószínűleg halottnak nézték, vagy észre sem vették, a fedezék majdnem teljesen megszűnt. Előkotorta a messzelátóját és rádöbbent, hogy sok-sok kilométerre előtte csapatmozgásokat lát. Miután hallani nem hallott semmit, vagy nem történt éppen harci cselekmény, vagy valóban nagyon messze voltak.
Felegyenesedett, kinyújtózott, roppantul szomjas volt, ajkai körberepedezetten, feltehetően a magas láztól sebesek voltak. Nagyon szeretett volna legalább egy kis nyálat nyelni, az esti esőnek, csak ruhája nyirkossága jelezte nyomát. Vacogott, de pihent volt! Emlékezett, hogy átjött egy nagyobbacska forráson, néhány arasznyi széles csermelyen. Felegyenesedett és elindult visszafelé. Jól teleitta magát, a gyomra nagyot kordult, és ment a tegnap még veszélyekkel teli, életére törő ellenséges állások irányába, amely most a teljes biztonságot jelentette.