Magány nélküli magány

Porzik az úton a Magány, nagy dölyfös felvágósan, egyenes derékkal lovon érkezik. Le sem pillant szeme sarkából semmibe nézett ebédjére. Hirtelen szeszélyből rájön, nem is éhes! Kantárt kanyarítva, ágaskodó pejlova bal hátsó lábán pördül egy nagyot, és vágtában elillan. Ő meg, egyedül ott maradtan, annyit érez csupán, hogy már a Magánynak sem kell.

Szegény, magányos maga, sajgón néz utána, jobban fáj, mintha maradt volna. Jól összeverve, összerugdosva kevésbé évődne a sebek égésén. Így, a Magány által is magára hagyottan, nem csak csontjai, húsa, zsigerei, hanem az is fáj, ami megfoghatatlan, valahol a mellkas közepén, egyszerre az agyában és az összes sejtjében, körmében és hajszálaiban is. De visszahívná dölyfös derekú lovasát, hogy legalább a Magány társaságában magányoskodjon! Úgy mégsem olyan keserves… Lenne a szolgája vagy a lábtörlője, mégsem így saját szellemében, Magánytól mentes magányra ítélve. Kivel fog beszélni? A Magánnyal jól el lehet társalogni. Önnön magában, önnön magának sem bókolni, sem lázongani nem tud, nem üvölthet, és nem mosolyoghat. A Magány most így jól kitolt vele, aljasul elszemtelenedve, dölyfös gőg-eresztéssel, böfögő vigyorával, szóra sem méltatta és magára hagyta… Kitépi a szívét! Ki bírja ezt így ki? Milyen jó lenne egy figyelmes börtönőr vagy hóhér társasága, a Magány nélküli magánynál az is jobb, de ő még a Magánynak sem kell.