Az ötödik X felé baktató házaspár
közismerten a sertéshús nagy rajongója volt, tulajdonképpen minden formában. A
férj a füstölt kolbászt, sonkát, a feleség a sültet és a pörköltet részesítette
előnyben. Nagyon-nagyon régen elszármaztak már, de évente egyszer részt kellett
venniük családjuk keretén belül azon a procedúrán, amelyik az eleven disznóból
táplálékot alakít. Rokonaik, ahol ez történt, az egyszerű, bevált módszert
alkalmazták, a kötelező szabványelőírásokkal szemben, ám a házaspárnak valahogy
így sem volt az egész közel sem olyan mértékben az ínyére, mint maga a
disznóhús. Több diplomával, kutatómunkát végezve, évről évre erősödött bennük a
meggyőződés, hogy a disznóhúsra szükség van, de ölésre semmiképpen nincs. A
férj fizikai, biológiai és informatikai végzettséggel egy mezőgazdasági cég
átalakító szervezeténél dolgozott. Valójában bizonyos növényeket génmanipulált,
hogy szebbek, nagyobbak és ízesebbek legyenek. A feleség orvos-biológusként,
hobbiból elvégezte az állatorvosit is. Az utolsó disznótorról bőséges
kóstolóval felszerelve, hazafelé pattant ki a megoldásnak tűnő ötlet a férfi
fejéből.
– Úgy gondolom, drágám, amennyiben
cseresznyét görögdinnyével és kengurugénnel keresztezve almanagyságúvá és
pattogóssá tudok tenni, egy kis munkával, némi ráfordított kísérleti kutatással
valószínűleg képesek leszünk együttes erővel létrehozni a disznófát!
– Disznófát? Nagyon utópisztikusan
hangzik… A mai világban, persze semmin sem rökönyödnék meg. Ha te mondod,
valószínűleg kivitelezhető...
– Kivitelezhetőnek látom, drágám! Úgy
vélem, hogy a legalkalmasabb egy elefántgénekkel manipulált diófa, hogy az ágak
legalább olyan erősek legyenek, mint a törzs, illetve a kissé macerásabb
disznógén olyan szintű bevitele, hogy a termés dió helyett malacok formájában
terhelje a fát. Gondolj bele, moslékra sem lesz szükség.
– Drágám, a moslék már rég tiltott
tápanyag.
– Tudom, de ha a nagybátyám nem
moslékkal tömné az állományt, akkor az a ronda, sokkal kevésbé finom,
fűrészporízű, táppal hizlalt hús lenne a csomagtartóban.
– Igazad van, drágám. Folytasd,
kíváncsi vagyok, amiben tudok, segítek!
– A segítséged abban kellene, hogy
hogyan tudjuk a genetikát úgy megváltoztatni, hogy dió helyett malacot
teremjen. Az ugyanis gyerekjáték lenne, hogy mondjuk hordó nagyságú
görögdinnyét teremjen egy diófa, de malacdiófát még senki nem csinált. Summa
summárum erre rá fog menni néhány hónapunk, de nagyon remélem, hogy a sógorék is
örülni fognak, hogy egyszerűen csak leszedik a fáról a fotoszintézissel és
talajból felszívott ásványi sókkal kövérre hizlalt disznónövényt. Amikor megvan
az első termés, csinálunk egy valóságtesztet, hogy lássuk a hús ízét. Nem
annyira az összetevők érdekelnek, hanem hogy mennyire ízletes, mennyire
hasonlít, netán egyezik a valóságos disznópecsenyével. Onnantól kezdve, már
csak arra kell összpontosítanunk, hogy a hiányosságokat pótoljuk, és teljesen
azonossá tegyük a disznófa malactermését a valódi malaccal.
A házaspár nekiült, és dolgozott,
tulajdonképpen az első fázisban a második műszakként, meglevő munkahelyeik
mellett. A vállalkozásba csak akkor mertek belefogni, amikor három év után, az
első termőképes, malacot termő diófát létrehozták. Ezek még kisebb malacok
voltak, a kifejlett termés – disznó – formájában sem érték el a 70-80 kg-ot, de
a kezdet biztató volt. Az áhított 110-120 kg-os termék-testsúlyt további három
év munkájával érték el. Hogy egy ilyen üzletet el lehet bukni, fel sem vetődött
bennük, egyrészt az állatmentőkre gondoltak, másrészt a vegetáriánusokra, akik
egyből növénnyé nyilvánítják a disznóhúst, harmadrészt a társadalom
tisztességre hajlására, hiszen leölni egy állatot étkezési célokra is
nagyon-nagyon fájó. Ezért lepődtek meg, amikor nem nagyon kelt az áru, bár
minden ingó és ingatlan vagyonukat lekötötték. Tulajdonképpen semmijük nem
volt, a biztos siker érdekében egy nagy jelzálogban éltek, mindenük
zálogosított volt. A fölvett hitel nagyobbik része pedig a biztosnak remélt hatalmas
jövedelemre alapult. Saját, szűkebb pátriájukban egy rakomány frissen szedett,
már nem zöld, mint kismalac korukban, hanem szépen kigömbölyödött disznónövényt
vittek. A disznónövény akkorára már ízét illetően azonos volt a disznóállat
húsával. Nagybátyja és sógora húzták az orrukat, köszönték szépen, nem kértek a
disznónövényből, úgy udvariasságból belekóstoltak, fintorogtak egy nagyot.
Ódivatúak, régi vágásúak, gondolták, meg kellene próbálni az ismeretségi és
baráti kört.
Mindenkit megpróbáltak. Az az érdekes,
ha nem közlik tisztességesen, hogy ez egy génmanipulált diófa termése, sertés
formájában, 100 százalék disznóhús gyanánt, mint a cukrot, tudták volna eladni.
Így mindenki húzta az orrát és fintorgott. "Teli van táppal, meg ezzel az…
E-vel, tudjátok, ami pici betűkkel van felírva a csomagoláson" – mondta az
egyik érdeklődő. Kifogást mindenki talált, pedig hát azokat a termékeket,
amelyek E-vel vannak tele, bőségesen zabálta az egész falu
lelkiismeret-furdalás nélkül. Éppen csak a disznófa termését sem zöld, sem
érett formájában nem kérték, köszönték. Négyszemközt maradtak, egészen pontosan
hatszemközt a férfi nagybátyjával. Tulajdonképpen szinte térden rimánkodtak
neki, hogy árulja el, miért nem kell senkinek a kínzás nélküli disznóhús.
– Fiam, hogy hívják a feleségedet?
– Klára.
– Klára, hogy hívják a férjedet?
– Béla.
– Béla, te szeretnél egy guminővel
házasságban élni?
– Tamás bátyám, ne vicceljen, sok
munkám van benne, ahhoz túlságosan sok, hogy ilyennel viccelődjön.
– Klára, nálad bonyolultabb a
megfogalmazás, ezért nem is mondom végig. Szeretnél egy… tudod, mivel, együtt
élni?
– Ne sértegessen, Tamás bácsi!
Nyolcadik éve dolgozunk ezen, szerettünk volna az emberiségnek egy humánusabb
megoldást nyújtani a sertésfogyasztásra.
– Tudjátok, gyermekeim, az a helyzet,
ha ti nem szeretnétek guminővel, illetve… na, tudod mivel élni, így más sem
szeretne disznóvágás, disznótor nélkül maradni. Bár macerás is, meg a disznó
számára nagyon kellemetlen, ezt sokan kihagynák, de valahogy mindenki az
eredetit szereti, nem az utánzatot… a guminőt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése