Vég

„Kérem, elvtársak, kérem!”… Hogy mondhattam ezt, hogy várhattam el az engem szerető munkásosztálytól, hogy ilyen mondat hallatán ne szisszenjenek fel. Egyáltalán hova lett az engem tisztelő és az általam tisztelt munkásosztály? Kik voltak ezek az emberek itt, akik nem úgy viselkedtek, mint mikor néha az engem megválasztó nép hangulatilag mélyebbre süllyedt, hanem egész egyszerűen úgy, mint az idegenek. Le kell vonnom a tanulságot, idegenek voltak! De hogy jutottak be ennyien az országba, és ilyen tökéletes nyelvtudással?

Huszonöt évvel ezelőtt, amikor megválasztottak – hatalomra jutottam a nép akaratából –, a munkásosztály szolgálatába szegődtem. Számtalanszor előfordult már, hogy az első igazi nagygyűlés után, amire fölkért a nép, a lelkesedés mélyebbre esett, ilyenkor az elvtársak mindig gondoskodtak arról, hogy egy korábbi helyszín hanganyagával, a teljes nép tudtára csakis lelkesítő, felemelő hírek juthassanak el. Hiszen vezetőjük nélkül semmire sem jutnának. Egyértelmű, hogy ebben az országban mindig mindenkinek, én és asszonyom biztosítjuk a jelent és a jövőt. A nép teljes egyetértésével kiirtottunk már annyi csökevényes gondolatmenetet. Ezt a mondatot nem lett volna szabad megengednem magamnak, ennyire nem degradálhattam szeretett népem szemében önnön személyemet! Meg kell hagyni – és ezt már csak a legmélyebb tudatalattija súgta oda a tudatának –, hogy eszük ágában sem volt tapsolni, sem jelszavakat skandálni, de szeretett munkacsoportom, az igen szeretett népemet meggyőzte, hogy ez nekik hasznos. Az is igaz, hogy enélkül már hangyáztam. Milyen hatalom az, ahol elvagyok egy szűk környezetben, a nép maximum tudja a nevemet, de ebben ki is merül. Így kénytelen voltam a heti 4-5, egyenként 8-10 órás nagygyűlést az ország minden részén megtartani, hogy mindig és mindenki pontosan tudja, ki is az ő hőn szeretett vezetője. Innentől már a tudatalatti nem működött, csak a tudat. Nem hiszem, hogy ezek az aberráns gondolatok esetleg torz hozzáállás volnának, ellenkezőleg! Itt van egy nép, aki végre olyan embert kapott vezetőnek, mint én, és olyan tudóst, mint az én feleségem. Így amikor szükség volt, pontos útmutatást tudtunk adni bármikor, bármihez, az élet minden területén, hogy azt miként éljék és tegyék. Ezt a munkásosztály nagyon szereti, és elvárja tőlünk. Én is nagyon szeretem a munkásosztályt, azt a tulajdonságát különösen, hogy ekkora mértékű a bizalmuk irányunkban. De hová lett a munkásosztály? Ki volt ez a rengeteg idegen? Máskor is előfordult már sok minden, olyankor a biztonsági emberek kiemelték a tömegből az első bajkeverőt, hogy a nép nyugodtan élvezhesse előadásom gyümölcseit. Most miért nem léptek? Azt sem értem, miért rángatott hátra a hátam mögött álló néhány elvtársam… Olyan ostoba ez az egész, ilyen helyzetbe kerülni. Érthetetlen, mire vár még a minden helyzetre kiképzett, és minden lehetetlen, hipotetikus, személyünk elleni támadás kivédésére felkészített kommandó? Miért nem lépnek akcióba? Csak nézem az órámat, de sehol nem jönnek a helikopterek, nem ugranak ejtőernyősök, nem lőnek szét minden támadót, terroristát! Hiszen tényszerűen tisztázott, hogy a nép agya én vagyok, és nem kis mértékben a feleségem is. Ő a nép szülőanyja! Az ellenem történő támadás tulajdonképpen államcsíny, államellenes bűncselekmény! Hogyhogy nem lépnek közbe, hiszen másodpercekre lebontott tervek vannak. Szóba sem jöhetett volna, hogy most itt ácsorogjunk egy fal mellett…

A diktátor csak gondolkodott, nem értette a körülötte zajló eseményeket. Az a fajta volt, akit belterjes diktátornak nevezhetünk, esze ágában sem volt rendszerét a határokon kívülre vinni, ellenkezőleg, a határokat használta saját személyi bástyájául. Kínai Nagy Falként, hogy még véletlenül se mehessen ki az őt szerető nép fiai közül egy sem, és a csakis ellenség külföldi ne jöhessen be. A külterjes diktátor, mint Hitler vagy Sztálin, nagyon hasonló a belterjeshez országán belül. A különbség az, hogy rendszerét és öntömjénezését tűzzel-vassal kifelé is hurcolja.

Emberünknek értelmezhetetlen volt az őt lediktátorozás, holott az volt, a legkeményebbek közül! Vaskezű, semmit el nem tűrő, kegyetlen. Nem értette, hova tűntek, akik egyből megértették 25 éve? Feszes vigyázzülésben, merev érdeklődő tekintettel, fél percenként felugorva, őt éltetve, tapsolva, gagyi jelmondatok skandálásával körülötte talpnyaltak, és két nappal azelőtt még zokogva kérték, hogy le ne mondjon.

Nézte az órát, meg az eget, aztán jobbra tekintett, nem feltétlenül a legjobb formáját nyújtó felesége irányába, aki teljes testében remegett. Beugrott neki, hogy kidolgoztak egy utolsó tervet arra az esetre, ha mégis, netán, a teljes képtelenség bekövetkezne vele, hogy egy életre megválasztott, minden szintű vezetésük ellen valamely aljas csoport sikeres merénylettel – csak úgy hipotetikusan gondolva az egészet természetesen – kivégezné őket. Az utókor, a munkásosztály, a nép felé történő üzenet gyanánt, az Internacionálét kell énekelniük, mielőtt a golyózápor elindulna. Megadta a hangot, elkezdett énekelni. Talán addig jutott el, hogy „Fel, fel ti…”, azt sem lehetett érteni. Emocionálisan nem volt ura magának. Olyannyira nem, mint amennyire ura volt mindenki másnak azelőtt! Látta és hallotta, amint a hadnagy kiadja a parancsot. „Csőre tölts! Cél! Tűz!” Az ujjakat nézte, és még egy utolsó, igazi megdöbbenés rohant át a testén, mikor látta, hogy azok megmozdulnak a fegyverek ravaszán.