Vasárnap
reggel hétkor a Holdas templom előtt gyülekezett a megbeszélt időpontban az
"Ötlevelű lóhere". Az időpont nem feltétlenül abszolút értelmében
veendő, hiszen az imént említett klán három lány- és két fiútagból állott,
szigorúan zárt rendszerben működve. Tény, hogy külsős tagok szép számmal
voltak, de klubtagságot nem nyerhettek.
Mindennapos gyülekezőhelyük a Majomsziget
volt, mely ugyan sziget nem, de majomság tagadhatatlanul volt.
Száz szó mint egy, Halász, aki az egyik
külsős volt, kicsit korábban meglepett.
Junó aszongya ugyanis:
– Nemtom mikor jön már ez a pecás az
alimentárból.
– Mit csinál ott? – kérdem. – Piát hoz,
mármint vesz?
– Mondom, hoz – vigyorgott sandán Junó.
– Má' hogy érted, hogy hoz? Vesz, nem?
– Nem, a zoknijába teszi a nadrágszár alatt
– Oszt ingyen... Lop?
– Mondom, hoz – vigyorog.
És amint ezt letárgyaltuk, a pufók fejű
Halász előkerült, a zsákmányát fitogtatva.
Negyedes volt. Egy negyed korty jutott
mindenkinek. Aztán kivett a zsebéből két halkonzervet.
– Na, itt a ráadás – mondta.
Nem
tudom, hogy a krapek maga, vagy a praktikus beszerzési mód, de a csajoknál
sikeres lett innentől egy darabig.
Amúgy a neve a klánon belüli legnagyobb
sértésnek számított, miután az igen jó erőbe lévő, százhetvenhat centi magas,
körülbelül ötven kiló Junót évente a sportigazolvány hosszabbításakor a
sportorvos tizennégy dioptriás szemüvegére hivatkozva a halászás irányába
próbálta terelni, mint versenysportra. Szóval hát a buszmegállóban indulás
előtt Halászt a csajok megkérték, hogy hozna má' egy negyedest a nagy
alimentárból, merthogy úgyis itt van közel. Halász indult.
– Várjál már meg, én is megyek, veszek
rágógumit – mondom, és indulunk.
Felmentem az emeletre, kiálltam a soromat,
és megvettem a tíz szál cigaretta-hosszú, kemény rágós gumikat. Praktikusak
voltak, pocsék ízük hamar elment. Kőkeményen, íz nélkül egész nap lehetett
rágni, csak tudnám, miért. Battyogok a lépcsőn le, és... És hökkenek egy
kicsit. Halászt megcsípték, négy-öt drabális smasszerina az esélyt is elvette a
meglépéstől. Kissé megfagyatkozott bennem a vér. Futólépésben, pillanat alatt a
megállóban voltam, és elmondtam a hírt a Lóhere többi négy levelének.
– Most akkor nem lesz pia? – kérdi értelmes
ábrázattal Maja.
– De hülye ez a Halász! – sikított egyet
Szerafina.
– Marhák – mondom –, elkapták...
Visszasiettem, és a Sas-bejárónál, a bár
előtt várakozó álláspontra helyezkedtem. Cirka húsz perc után krétafehér fejjel
jött ki Halász az alimentárból, és úgy robogott el mellettem, mint a négyhúszas
gyors. Utánaeredtem, és nyakoncsíptem. Majdnem leütött. Berángattam a Zöldfa
utcába, és az első kávézóba belöktem. Lerogyott egy székre, és remegett, mint a
nyárfalevél.
– Mondjad! – buzdítottam.
– De ezek kihívták a zsarukat, be akartak
zárni.
– Hogy jöttél ki?
– Van ott bent egy iroda, oda nyomtak be a
góréhoz, az lehetett a nagyfőnök. Még a fejét sem emelte fel a barom, csak
annak a tehén méretűnek oda lökte: "Hívd a milíciát!"
– De hogy jöttél ki?
– Mi van, megbolondultál, azt akartad
volna, hogy ott maradjak? Már az üvegablaknak is neki akartam szaladni, csak
asszem, összevissza vágtam volna magamat, oszt tuti elkapnak. A főnök
lekáderezett. De én mondtam, érettségizem a Gojduba.
– Te nem is a Gojduba jársz.
– Te marha, hamis név mellé tán nem a
valódi sulit adom meg. Kipakoltam tizenegy lejt az asztalára, és sűrű
bocsánatkérések mellett elkezdtem kifelé hátrálni. Fel se nézett a barom, én
sűrű jó kívánságok és némi dicshimnusz zengése közepette, ami az ő, a párt, a
haza irányába szállott, elköszöntem.
– Te hülye, ez nem is párt volt.
– Itt minden a párt!
– És kiengedett?
– Hát, nem mondta, hogy maradjak, oszt a
debellának azt mondtam, elengedett. Szerintem jönni fognak a zsaruk.
– Szerintem meg nem, te tulok – vigyorogtam
rá –, ezt megúsztad.
– De én az életben nem fogok kleptózni. Már
egy csomó ideje tudtam, vagy előbb, vagy utóbb elkapnak. Meg én még el is
pofátlanodtam, már csak a hónom alá, nem a zokniba dugtam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése