Az
úgy történt, hogy miután hosszabban katonáskodtam a tervezettnél, felméréseim
szerint már nem voltak elvesztegetni való éveim. Leszerelés után, makacsul
áttanultam a rendelkezésemre álló három hónapot, amúgy munka mellett, kicsit
dupla vagy semmire téve a dolgot. Minden áron be akartam jutni az egyetemre.
Akkor
tájt egy igen érdekes, nagyon mókás barátom volt, aki valami furcsa, tudom is
én hormon-, vagy miféle bajából adódóan, a kimondottan mély basszus
férfihangot, egy másodperc alatt váltotta csipogó szopránná. Mint mindenki,
először én is a hasamat fogtam a nevetéstől "szellemességén", csak
hosszabb idő után jöttem rá, hogy ez nála akaratfüggetlen.
Az
érettségit követően, egyedien mázlista generációként négy év után
érettségiztünk az ötödikesekkel, így mindenhol kétszeres túljelentkezés volt.
Ezért is nyúlt hosszabbra az egyáltalán nem óhajtott hadfiságom. Tudniillik,
lazán fogva a helyzetet, mire ráébredtem, hogy több kettőnél, már körmömre
égett a gyertya, és az első kolozsvári felvételim vonal alá került,
szétdurrant, mint egy lufi.
A
második, a váradi már remekül összejött, de akkor a Rulikovszky úton szaporázva
lépteinket – később soha nem volt vizsgadrukkom – a torkomban gombócként
püfölte szívem a nyakamat. Felvettek, vagy nem?
Csubi,
szopránban és basszusban, ordítva ugrált az örömtől, velem együtt – én csak egy
szólamban –, amikor bőven a vonal fölött találtuk magunkat a hatszáz jelentkező
közül. Visszafelé könnyed lebegéssel úsztunk a felhők magasságában. Teljesen
elöntött az eufória, nem láttunk, nem hallottunk, mienk volt a világ. A Szent
László templom melletti rövid szakaszon jött a cigánylány.
Nem
olyan fél, vagy negyed, hanem a lehető legteljesebb mértékben, vizuálisan
észlelhetően az. Viselete tiszta, de tipikusan roma jellegű volt. Hetekkel
korábban, egy vibráló fénytől csökkent látási viszonyok közti diszkóban táncba
hívtam.
–
Szia, kislány! – köszöntöttem.
–
Szia, hogy vagy?
–
Bejutottam az egyetemre!
–
?...?...
–
Ismétlem, bejutottam!
–
Az mi? Hova jutottál be?
–
Mérnök leszek! – Láthatóan megijedt, épp hogy meg nem kérdezte, hogy tegezhet-e
még.
–
Parancsolni fogsz sokaknak?
–
Azt még nem tudom...
Alaposan
megdöbbentett a ráébredés, hogy – mint később kiderült – nemcsak a roma
társadalomban, máshol is, az általános iskolán túli oktatást, annak formáit,
sűrű köd és homály borította.
–
Jössz este diszkóba?
–
Megyek – mondta dióbarna, csillogó szemű mosollyal a fülig száj, fekete göndör fürtös.
Miután
a klub, ahova akkor jártam, igen jó látási viszonyú volt, a Körös hídfőnél
kicsit megrettentem magamtól... Mit fognak mondani a barátok... Meghülyültem?
Ahogy
ez nálam lenni szokott, az efféle "vívódós" helyzetekben, ez is rövid
életű volt.
Mit
veszíthetek? Ma teljesült egy álmom... Ki, ha nem én?
Tulajdonképpen
jó lesz ez kifelé is, befelé is egy tesztnek. Nyilván eszemben sem volt
hitegetni a lányt, de eltökélt szándékom volt egy szép estével megajándékozni.
Ha barátaim elpártolnak, akkor nem barátok. Ha este én nézek át a lányon, és
nem veszek róla tudomást, akkor sürgősen gerincprotézist kell szereznem.
Táncoltunk, pörögtünk a "rock and roll" ritmusában, senkivel és
semmivel nem törődve... Nem bántam meg!
Ma
vén szentimentalistaként azt hiszem, ez valószínű, hogy csak szubjektív
benyomás, hogy a társadalom akkor, ilyen szempontból valamivel kevésbé volt
elkülönülő. Ma az idegengyűlölet dúl! Akkor beszólás nélkül úsztam meg azt,
amit ma, nem hiszem, hogy sikerülne...
Néhány
év múlva tekintetünk összeakadt a villamoson, már nem mert tudomást venni rólam
párja miatt, aki egy jól megtermett fickó volt. Lesütötte szemét, és tán arra
az egyestés boldogságra emlékezett. Én megértettem, és ő is értette, hogy
értem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése