A klub

„Kérem kedves barátaimat, aki úgy gondolja, jelenjen meg kisebb fogadóbizottság létrehozására”. Új jövevény érkezik, suhant végig a gondolatüzenet az egyáltalán nem szokványos helyen. Azon a helyen, ahová előbb-utóbb majdnem mindenki el fog jutni, függetlenül az akaratától. Némelyek ugyan elbaltázzák, de a többség talán nem. Úgy is nevezzük, hogy túlvilág, másvilág. Van bőven fantáziánk ahhoz, hogy ugyanazon dolgot ezerféleképpen nevezzünk. Végül is, miért ne? A lényeg az, hogy mindannyian ugyanarra gondolunk.

Nyolc klubtag megjelent. Nem tévedés, klubról van szó, egy nagyon nagy klubról, a halálos ítélet által meghaltak társaságáról. Ez a részleg, klubon belül az ártatlanul kivégzettek csoportja. Ha azt gondolnánk, hogy mindenki mindenkit ismer, nagyon tévedünk, hiszen a klub az emberi matematika szerint majdnem végtelen számú taggal bír; akkor nyolcan voltak jelen.

Iván készült a szóvivői teendőkre, de bármelyikük elvégezhette volna. Az összes többi, megszámlálhatatlan milliárdnyi valaha meghalt sorstárs ott volt, de nem akarták sokkolni az újonnan érkezőt. Elég gond neki az, hogy fiatal életét éppen akkor oltják ki. Roppant cinikusan, ügyvéd és ügyész általi „peren kívüli” egyezségből született az ítélet. Az ügyvéd a tízezer dolláros adósságát a per elvesztésével egyenlítette ki, kéz kezet mos alapon.

– George és Giovanni kérem…

– Ne folytasd, Iván! Nem kell úgy aggodalmaskodni – szólalt meg Giovanni –, úgyis tudom, mire gondolsz.

– Bocsánat, amiért ilyen szószátyár egyén vagyok, bocsássatok meg!

– Tényleg szószátyár vagy, folyton bocsánatot kérsz mindenért, és mindenért felfortyansz, amiért nem kellene.

– Engedelmeddel, megbántottalak valaha szándékosan?

Mind a ketten elkezdtek nevetni Ivánon.

– Iván, Iván épp erről beszéltem – mosolyodott el Giovanni.

– Tudom, látom, érzem, megint bocsánat. Rendezzük sorainkat, nem kell megijeszteni az érkezőt. Emlékszem, amikor idekerültem a hatalmas sokk után, engem is eléggé megdöbbentett ez a tény. A kivégzés előtti és közbeni élményekre ma sem szeretek emlékezni…

– Könnyen beszélsz, Iván, de nézz körül!

– Igen, tudom, Zelmát még kerékbe törték a korai középkorban, hozzá képest azt mondhatom könnyű dolgom volt. Azért ne játsszuk azt, mintha nem tudnánk, hogy az egész ceremónia, függetlenül a végrehajtási formától, olyan kíméletlenül lelket és agyat pusztító, hogy az előzetes stressz mindennél kegyetlenebb. Ahogy az utolsó pillanatig két öklömmel vertem a cella ajtaját, hogy engedjenek ki, azt nem lehet elfelejteni. És azt sem, amit te, te és te és az összes többi tag átélt, ez a nem sokkal szerencsésebb újonc épp most él át… Igen, igen, érkezik! Szeretettel üdvözlünk, barátom. Hogy érzed magad?

– Hogy érezném, nem sokkal ezelőtt még szétrobbant a szívem a stressztől, az életemért küzdöttem, most meg egészen nyugodt vagyok. Nagyon jól érzem magam… Nem értem!

– Ezen mindannyian átestünk. Nincs annál szörnyűbb dolog, mint amikor egy makkegészséges szervezetet, úgynevezett igazságügyi döntés útján meghalasztanak.

– Nekem mondjátok! Azt hittem, belehalok a cellától a vesztőhelyig vezető úton.

– Belehaltál, pajtás, igaz, nem az úton, hanem az azt követő procedúrán…

– Milyen érdekesen fogalmaznak.

– Igen, igen nagyon érdekesen fogalmaznak. Ráadásul manapság… Téged ugye karóba húztak? Honnan tudom én ezt?

– Ne lepődj meg, ha jól kinyitod a szemed – így is nevezhetjük, bár szemed az nincs, mert már nem anyagi lények vagyunk –, sokakat fogsz még látni.

– Uram atyám! Mennyi lény, akármerre nézek!

– Nem kell megijedni! Bárkivel, bármikor – akár egyszerre kimondhatatlan számú társunkkal is – tarthatod a kapcsolatot. Elsőre nem ajánlom, nekem kisebb zűrzavart okozott, mikor egyszerre néhány tízezer ittlevővel próbáltam kapcsolatba kerülni. Ötven-száz személlyel nyugodtan teheted, ahány helyen akarod!

– Visszatérnék az eredeti gondolatomhoz. Azt sugallják a jelenlegi társadalomnak, hogy a kivégzés olyan, mint egy lámpaoltás, az egyik pillanatban még élsz, a másik pillanatban lekapcsolják a kapcsolót, és vége.

– Jegyezze meg, Jack, nem csak azért rossz a hasonlat, mert esetemben tényleg kapcsolót kapcsoltak.

– Tudom, tudom, sajnálom, tényleg tudom. Áramlik az információ a fejembe rólad. Villamosszék! Sokat szenvedtél, pajtás, és te is ártatlanul!

– Úgy van.

– Az újabb módi szerint olyan módszereket találtak ki, amikről a „néző” azt látja, hogy az áldozat egyik pillanatról a másikra már nem él, holott percekig vívja haláltusáját, de még az arcizmait sem tudja megmozdítani az idegbénító injekciótól. Maruszja, tudom, hogy téged akasztottak, hát nagyjából ugyanazt éli át az ember. Meg kell mondanom, utólag már teljesen mindegy, hogy mit éltem át, örülök, hogy itt lehetek!

– Remek a hozzáállásod, öregem! – jegyezte meg Iván –, egyszer mindenki ide jut. Aki azt hiszi, hogy létezik szenvedés nélkül halál, az az úgynevezett világon is másvilágban él. A szenvedés mértéke különbözhet, a végeredmény ugyanaz.

– Így igaz. Jó hely ez, és ez a sokszoros kommunikálási lehetőség különösen érdekesnek tűnik.

– Nem sokszoros, végtelen! – vetette közbe Zoltán mosolyogva.

– Értem. De mit csináltok úgy általában? Minden relatív, nem?

– Ez most hogy’ jön ide? – kérdezte Iván. – Különben van itt egy specialista, ő nem a klubunk tagja, de akár most is társaloghatsz vele párhuzamos beszélgetésben. Albert bácsinak hívják, nagyon rendes figura. Volt egy elmélete, éppen erről a relativitás dologról.

– Rendben, tárgyaltam vele… Ilyen rövid idő alatt?! Tényleg nagyon rendes pasas, tudjátok, mit mondott?

– Igen, tudjuk, de azért mondd el!

– Azt, hogy az a kijelentés a relativitásról nagyon relatív. Ezen az úriemberen menjen el valaki! Még itt is filozofál!

– Nyugodtan teheti. Mondott még valamit Albert bácsi?

– Mindenki tudja, hogy Einsteinről van szó, nem?

– Ne nevettess, Iván, persze hogy tudjuk!

– Azt mondta, hogy nem arra büszke, amit felnőtt korában ért el, hanem a gyermekkorára! Ez meglep…

– Csak tudnám, hogy miért? Teljesen mindegy, hogy milyen alkotótevékenységet folytatott valaki odalent. Nevezzük úgy azt a helyet, ahonnan jöttünk, de persze ennek a lent-fentnek semmi értelme.

– Értem… Vagy nem értem? Újonc vagyok, de olvasok a gondolataitokban, azt hiszem, nem rossz helyre kerültem. Ha ezt tudom, nem tépem az idegeimet heteken keresztül.

– Dehogyisnem! Ki nem fél a haláltól? – vetette közbe Jeanette. – Emlékszem, amikor a guillotine lecsúszó hangját meghallottam, azt hittem, az a hang öl meg. Az a baj, hogy mindannyian úgy rendezkedtünk be, mintha a földi létünk örökké tartana. Valamikor az életünk közepén jut eszünkbe, hogy esetleg még velünk is előfordulhat, hogy nem. Lássatok csodát, mindenkivel elő is fordul. Nem az előzmény, hanem a jelen a fontos. Persze, Albert bácsit idézve, az is relatív, mert itt mindig, minden jelen. Az időnek kevés értelme van, sőt semmi!

– Dehogy nincs – szólt az újonnan jött –, húsz perccel ezelőtt még kínlódtam…

– Húsz perccel, húsz évvel, húszezer évvel! Időben annyit utazhatsz előre-hátra, amennyit akarsz. Különben éppen Albert bácsi mondta, hogy az idő az, amit az óra mutat. Van órád?

– Nincs.

– Akkor nincs idő!

– Engedelmetekkel, jól érzem magam a klubban! Attól nem félek, hogy unatkozni fogunk! Köszönöm a szíves fogadtatást!