Matt

Hat lépés alatt mattot adtam Nicunak. Nagy hóhányó volt ez a dobrudzsai gyerek, kicsit minden hájjal megkent, életművészféle a kategóriájában, már amennyire ott egyáltalán ez lehetséges. Mindig fülig száj, cseles és humoros.

A napja abból állt, hogy reggel hattól este nyolcig gürizett, ami nem borította ki, sőt, élvezte. "Főnökünk" volt, traktoros. Szalmát báláztunk, egészen "ipari" módszerekkel. A traktor után a bálázó, mögötte az utánfutó. Ionicával, egy nyeszlett, beesett vállú és mellű, oltyán sráccal felváltva húztuk, illetve raktuk csomóra a bálákat.

A tizenkettőtől egyig tartó sziesztánkat – ebédelés és poshadt víz vételezése után –, a rekkenő hőségben a traktor alatt áthevertük. Az első nap után Nicu bemutatkozott.

– Nicu Matac.

Mi csak egyenként, Ciulpa Ioan, illetve a neki elsőre nem teljesen világos Boér Péterként válaszoltunk.

Feltehetően életében nem találkozott magyarral, ezért tartottam is a fogadtatástól. Semmi! Csak órák múlva, miután kiderült, hogy váradi vagyok, illetve a beszédemen is érzékelhetett valamit, kérdezte meg, "csak nem magyar vagy?"

– De!

Ennyivel a témát ki is merítette, mákszemnyit sem zavarta, sőt a kedvence lettem. A nap egyhangúságában gyakorta kérte, énekeljek neki magyarul. Mikor tehette, egy butykos pálinkát is hozott, hogy "jobban tudjunk pihenni". Néhány évvel lehetett csak idősebb nálunk, de négy gyermekről kellett gondoskodnia. A legnagyobb már tizenegy éves volt. Korán nősülhetett, bár ez nem zavarta a női nem csodálatában. Egy reggel ideszólt:

– Petrica – merthogy így nevezett, a Péterrel nem boldogult –, látod ott azt a sárga hajú csajt?

– Látom, Nicu. Mi van vele? – jojózott ugyan a szemem utána.

– Bent voltam vele a tengeriben, mindenhol olyan sárga a haja! Megvolt nekem. Tetszik?

– Mi az, hogy!

– Szóljak az érdekedben?

– Na de Nicu, ha csaj kell, majd szerzek magamnak!

Nem firtatta a témát, én meg egész nap azon gondolkodtam, normális vagyok én?

Visszatérve a sakkhoz, aznap a szünetben nem aludtunk. A Duna mellett sziesztáztunk, egy ártéri erdőtincsben, ami pár méterrel a szélétől úgy nézett ki, mint egy valódi, hatalmas erdő, öreg, mohás fatörzsekkel.

Valahonnan előkerült egy sakktábla, és ez az eszes, négyelemis fickó végigvert mindenkit. Elemében volt. Én meg, mint láthatatlan, elhevertem valahol kissé távolabb, már csak azért is, mert a sakktudásom csak minimálisan haladta meg a lépések ismeretét. Sose szerettem direkte lebőgni.

– Petrica, tudsz sakkozni?

– Naná, hogy tudok!

– Gyere egy partira.

– Aludnék, Nicu.

– Ne csináld már, mondom, gyere!

Feltápászkodtam, odamentem, és mint említettem, hat lépésből mattot adtam neki. Soha nem láttam olyan iszonyúan dühösnek, önérzetében széttépettnek, meggyalázottnak az első hetekben, mint akkor.

Prüszkölt. Visszavágót követelt. Én marha, kicsit elszemtelenedve elhittem, hogy tudok sakkozni, és ráálltam. Három lépesben kinyírt, harsogva röhögött!

– Te, ugye nem tudsz sakkozni?

– Már hogyne tudnék, az előbb vertelek meg, nemde? – kacsintottam rá. Legalább úgy tudok, mint ahogy a feszítővasat ismerem.

Történt ugyanis korábban, hogy traktorlepukkanási eset adódott. Elküldött a feszítővasért a szerszámos ládához. Miután a szerszámok neveit ismertem, kizárásos alapon odavittem neki valami mást. Ez háromszor ismétlődött meg, mire rám nézett és kérdezett.

– Petrica, te nem tudod, mi az, hogy "levier" (feszítővas)?

– Mi tagadás, Nicu...

Egy órán át mulatott... Persze leesett neki, hogy ezt a kis metaforát a sakktudásomra vonatkoztattam.

Még hosszasan rimánkodott, egy becsületét megmentő harmadik játszmáért, de én értésére adtam:

– Nicukám, így egálban vagyunk – kacsintottam.

Ő is kacsintott egyet, és mint jó katonák, teniszcipőben, fürdőgatyában és katonasapkában indultunk bálázni.