Szép az élet, víg az élet...

Szokatlanul gerinces tartással, intellektuálisan tekintett egymásra a két toprongy, és kicsit udvariaskodó, nyakatekerten cifrázott körmondatokban kezdtek el beszélgetni.

– Igen tisztelt egykori igazgatóhelyettes úr, engedelmével az egész mérnöki diplomája és valamikori titulusai nem jogosítják fel arra, hogy saját körzetemben meggátoljon beszerző tevékenységben.

– Nézze, tanár úr, mindenki úgy szerez be, ahogyan tud. Ez a két utca történetesen az én fennhatóságom alá tartozik, mint azt voltunk bátrak megbeszélni, emígy nem lehet szemrehányása.

– Tisztelettel emlékeztetném, az a megbeszélés inkább monológ volt, amiben elmondta, hogy maga mely utcákban kíván gyűjtögetni, és nekünk, többieknek mely utcák járnak. Ez nem a mi köreinkre jellemző magatartás!

– Ugyan már, ne rázzuk itt a rongyot, két csóresz hajléktalan vagyunk!

– Erről beszélek, igen tisztelt mérnök úr. Hagyhatna nekünk, többieknek is elemózsiához jutási lehetőséget.

– De tanár úr, akkora ez a város, rengeteg az utca, miért pont ez a kettő zavarja?

– Tudja, jó lenne már egyszer egy olyan nagygyűlésfélét tartani, ahol nem egy vagy két személy mondja meg, hogy kinek melyik utca jár, egyeseknek zsírosabb, másoknak kongó kukájúak.

– Bizarr ötletei vannak! Hajléktalan-nagygyűlés?!

– Tudja, mérnök úr, arra gondoltam, ha a geológus, a szociológus, a közgazdász és bíró ismerőseik felosztanák a beszerző területeket, talán kevesebb panaszra és szemrehányásra lehetne számítani.

– Meg tudja szervezni?

– Meg, de nem elég ez a néhány ember, az egész intellektuális kasztnak ott kellene lenni.

– Miért nevez bennünket kasztnak, tanár úr?

– Szakmai ártalom, történelmet és filozófiát tanítottam, tudja, és itt tényleg vannak kasztok, mi vagyunk az értelmiségi kaszt.

– Akkor csinálja meg!

– Engedelmével magát is megkérném, hogy hívjon ide mindenkit, akit tud.

– Ez néhány napot igénybe fog venni. Mindennap találkozunk, tudja jól, de úgyis képtelen az ötlet, mert túl sokan letahóztak már ahhoz, hogy ha a csillagos ég a hálószobám teteje, akkor legalább a gerincem maradjon a régi.

– Igen, mérnök úr, a családjaink és lakásaink odalettek. Van egy bíró is közöttünk, akiről el sem tudok képzelni, hogy került ide…

– A bíró esetét ismerem. Egy igen magas pozíciójú gyanúsított perében meg akarták vesztegetni, de ő, balga, elutasította a szép summát, kirótt neki vagy tizenöt évet. Szépen megszervezték, hogy az utcára kerüljön, a fellebbviteli bíróság pedig felmentette az elítéltet.

– Nem annyira meglepő, csak azt ne mondja, hogy van itt olyan, aki saját hibájából került ide.

– Van, de kevés... No, néhány nap alatt megcsináljuk. Maradok tisztelettel, de most kérném szépen, szabadna további gyűjtögető tevékenységemet folytatnom? Nagyon éhes vagyok...

– Alászolgája, megyek én is a magam körzetébe.

Ősz eleje volt, olyan három-négy nap után sikerült megszervezni a nagygyűlést. Addigra mindenki tudta, miről van szó, és tulajdonképpen örültek is neki, kivéve azokat, akik a kimondottan zsíros körzetek korlátlan urainak gondolták magukat.

– Barátaim, megnyitom az ülést... Bocsánat, most nem én ülnökölök, szakmai ártalom… – szólalt meg a bíró.

– Ha szabad javasolnom – bólintott a szociológus a bírónak –, igenis ott lenne a helye a döntők között, ismerjük és tiszteljük magát.

Egy másik irányból valaki azt mondta:

– A szociológusnak még inkább, mert jól ismeri az egyes körzetek lakosságának anyagi helyzetét, ami a kukák tartalmát gyökeresen meghatározza.

– Na, és a geológus úr! – jelzett valaki egy másik irányból –. Neki még térképe is van, fel tudná írni, kinek melyik utca dukál.

– Úgy van, továbbá a közgazdász urat is javasolnám! – szólt egy csendes határozott hang. Mindenki odanézett.

– Maga ki? Hoppá! Úgy néz ki, mint egy pap, olyan papi-civilszerű van a nyakában.

– Jól gondolja, hajléktalan-pasztorációt végzek.

– Á, akkor maga csak átmeneti hajléktalan.

– Nagyon téved, a püspököm azzal a feltétellel engedélyezte a plébániám otthagyását hajléktalanok lelki gondozásáért, ha ez egy életre szól.

– Farkasok közt van már egy papunk is. Orvosunk korábbról volt, Szűcs doktor személyében, aki az élhetetlenebbek közül való. Nem zsebelt be magának elég hálapénzt, így ő is ide került. Mindenesetre, nélküle nagyon nehezen húznánk ki a telet.

Elvégezték a beosztást. Nem mondhatjuk, hogy teljes egyetértésben, de a végeredménnyel majdnem mindenki egyetértett. A bíró mint jogi szakember ragaszkodott ahhoz, hogy mindenki aláírásával hitelesítse a felosztott területeket. Ez meg is történt. Ekkor emelkedett szólásra a lelkész.

– Ha nem veszik zokon, nem kellene még szétszéledni. Van itt egy mindenkit mindennél jobban érintő időszak, a tél. A mínusz húsz fok tesz legnagyobb kárt bennünk.

– Így van – helyeselt a doktor –, van valami elképzelése?

– Annyit szeretnék kérni, ha valaki tud olyan melegvizes, vagy fűtéscsövekről, amelyek hosszabb szakaszon a szabadban vannak, jelezze.

– Atyám – szólt oda valaki –, olyan már régen nincs!

– Nem úgy gondoltam, hogy több száz méteren. Legyen csak néhány méter, vagy néhány tíz méter, azt gyönyörűen leszigeteljük fóliával, rongyokkal kibéleljük, aláfekszünk egymás mellé, mint a heringek, és ami a leglényegesebb, a mindennapi biztonságos alvásunk meglesz.

– Nem elvetendő ötlet, de mondjon egy ilyen helyet!

– Geológus úr, megkaphatnám a térképét!

– Parancsoljon, kérem.

– Itt, itt meg itt.

– Én magam is ismerek néhány olyan helyet, ha valaki még tud, jelölje be. Amennyiben ezt meg tudjuk valósítani, senki se csak magára gondoljon, hanem tényleg szóljon mindenkinek!

– Abban a pillanatban, ahogy ott hagyjuk, mindjárt birtokba veszik mások!

– Nem! Minden nap ketten fogják őrizni, és annak a kettőnek az elemózsiáját a többiek összegyűjtik.

Ekkor a híres, de peches színész elkezdett szavalni.

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet...”

– Művészkém, ezt már megoldottuk.

–„Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek.”

– Ezen dolgozunk, művészkém.

– „Ej-haj, víg az élet, szép az élet, vidámak vagyunk...” – fakadt dalra.

– Ezt nem ismerem, ez mi?

– Egy operett első két-három taktusa, különben ismeretlen. Valamikor játszottam benne, de már elfelejtettem a szöveget.

– Az nem árt, ha vidámság is van – szólt a lelkész –, aki igényli, annak minden lelki segélyt megadok, de jó lenne esetleg egy olyan himnuszféle.

– Teljes mértékben támogatom a gondolatot – szólalt meg jó katonásan az egykori főtiszt, aki szintén elég pancser volt ahhoz, hogy utcára kerüljön. – No, emberek, ki vállalja a himnusz elkészítésének feladatát?

– Ezredes úr, ne játsszon az idegeinkkel! – szólott a zongorista. – Ki más, mint én! A kezdősor már megvan.

A színész újból elkezdte, magába roskadtan.

– „Ha majd a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet…”

– Vehetünk a bőség kosaraiból... Milyen szép nevet adtunk a kukáknak!

– Akkor, „valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek!”

– Éppen ezt próbáljuk megoldani, meg azt is, hogy szép legyen az élet, és legyünk vidámak...

– Hej-haj, szép az élet, víg az élet, vidámak vagyunk...