Octavian Goga: Imádság

Botorkán, zavart szemekkel,

Az úttól testben megtörötten,

Tehetetlenül rogyok le mester,

Fényed előtt parányi lettem.

Jártomban szakadékok nyílnak,

Az égalj sötétbe öltözik,

Térden csúszva téged kutatlak

Atyám, az utamon irányíts!

Vágyaktól égő mellkasomban

Az áskáló kísértést érzem,

Felkavarja a forrásomat

Amiből szomját oltja lelkem.

Világuk hullámából tépj ki

És a te bölcs tanításoddal,

Az örök múltba hulltak felé,

Uram igazítsd látásomat.

Elmém előtt a titkot fedd fel

És csodálatos szabályát,

Karjaimba ültesd el végleg

Szeretet, s gyűlölet hatalmát.

Hozd meg a fényt, éneket is adj

És igaz szerelemnek módját,

Agyonfáradt szemhéjaimnak

Áraszd a nyári nap sugarát.

Űzd el kételyeim végképp,

Hangjukat örökre szorítsd ki,

És más szíveknek keservén

Taníts meg engem is ríni.

Nem örök zsákmánylétemen

Kínok és sorsok mestere,

De egy világ fájdalmát kérem,

Sírjanak a könnyeimbe.

Add összes búját minden kínnak

Annyi gyógyíthatatlan vágyét,

Vihart, miben gyötrőnek, s rínak

Századok ősrégi rabjai.

Tehertől meggörbített vállal,

Rég árnyba alázottak nyögnek…

Félve remegő fájdalmukat

Szívembe általad ereszd be.

Vess vihart a lelkembe is,

Érezzem ahogyan szabadulna,

Rájuk zúdul sok keserűség

Az elborzasztó hurkokba;

Mint lángoló égboltok alatt,

Kék villámok zománcos tánca,

Bronz hangját megalvaszd:

Szenvedéseink magasztjára.

Octavian Goga: Rugăciune

Rătăcitor, cu ochii tulburi,

Cu trupul istovit de cale,

Eu cad neputincios, stăpâne,

În faţa strălucirii tale.

În drum mi se desfac prăpăstii,

Şi-n negură se-mbracă zarea,

Eu în genunchi spre tine caut:

Părinte,-orânduie-mi cărarea!

În pieptul zbuciumat de doruri

Eu simt ispitele cum sapă,

Cum vor să-mi tulbure izvorul

Din care sufletul s-adapă.

Din valul lumii lor mă smulge

Şi cu povaţa ta-nţeleaptă,

În veci spre cei rămaşi în urmă,

 Tu, Doamne, văzul meu îndreaptă.

Dezleagă minţii mele taina

Şi legea farmecelor firii,

Sădeşte-n braţul meu de-a pururi

Tăria urii şi-a iubirii.

Dă-mi cântecul şi dă-mi lumina

Şi zvonul firii-ndrăgostite,

Dă-i raza soarelui de vară

 Pleoapei mele ostenite.

Alungă patimile mele,

Pe veci strigarea lor o frânge,

Şi de durerea altor inimi

Învaţă-mă pe mine-a plânge.

Nu rostul meu, de-a pururi pradă

Ursitei maştere şi rele,

Ci jalea unei lumi, părinte,

 Să plângă-n lacrimile mele.

Dă-mi tot amarul, toată truda

Atâtor doruri fără leacuri,

Dă-mi viforul în care urlă

Şi gem robiile de veacuri.

De mult gem umiliţii-n umbră,

Cu umeri gârbovi de povară...

Durerea lor înfricoşată

 În inimă tu mi-o coboară.

În suflet seamănă-mi furtună,

Să-l simt în matca-i cum se zbate,

Cum tot amarul se revarsă

Pe strunele înfiorate;

Şi cum sub bolta lui aprinsă,

În smalţ de fulgere albastre,

Încheagă-şi glasul de aramă:

Cântarea pătimirii noastre.