2011. szeptember 30., péntek

Túlélni

 Kovácsék éléskamrájában már semmi nem olyan, mint a régi szép időkben, amikor még hűtőszekrénynek nyoma sem volt, és a Sajtos egérdinasztia bőséges lakomához jutott mindennap. Most, a tél közepén, Sajtoséknak sanyarú a sorsa, a család hatvannyolcas létszáma tizenkilencre csökkent.
– Gyülekező mindenkinek! – mondta csendesen az öreg Sajtos. – Mindenki itt van most már.
– Itt vagyunk – felelték fegyelmezetten.
– Ugye mindenki tudja a kóstolási sorrendet? Tudom, hogy tudjátok, de e nélkül nem érjük meg a tavaszt, és a családnak ez a legfontosabb. Ma ki a soros?
– Nézd, Sajtos, pontosan tudom, hogy tudod, én következem – mondta Duda –, de mi értelme ennek, hiszen már 49-en odavesztek a napi kóstolgatásokban.
– A családnak meg kell érni a tavaszt, ezt te is tudod. Korábban sok élelem volt. A vascsapdát mindnyájan jól ismerjük, az már nem okozott gondot. Jól éltünk, de most alig van élelem és az ember egyre újabb gyilkoló módszereket talál ki.
– Látod azt a fadarabot a nagydarab szalonnával? Ne legyen egér a nevem, ha nem csapda!
– Tudom! Ezt ma megtudjuk, te fogod kipróbálni.
– Hurrá...
– Ha ma rajtam lenne a sor, én próbálnám ki. A mamán kívül mindnyájunkra sor kerül a kóstolásban. Látod azt a sok gabonát a sarokban? Tegnap rakta oda az asszony, holnap én kóstolom meg.
Eljön az este, és miután mindenki nyugovóra tért, a macska is, Duda elhagyja az egérlyukat, számtalan aggódó szempár kíséretében. Kioson a kamra közepére, körülnéz, majd megközelíti az egérfogót. Alaposan szemrevételezi, felismeri a helyzetet, és visszaoson az otthon bejáratához.
– Hé, Sajtos!
– Mondd!
– Ez biztos csapda, a szalonna két zsineg mögött van.
– Menj, és rágd át.
– Komolyan mondod, Sajtos?
– A lehető legkomolyabban.
Duda nyelt egy nagyot, már nem nagyon óvatoskodott. Mint a halálraítélt, aki rácsodálkozik egy bogárra, és szív még egy nagyot a levegőből, amit addig olyan természetesen tett, Duda is nagy lélegzetet vett, körbenézett, kicsit elmélázott, majd határozottan bement az egérfogóba. Szagolgatta a szalonnát, és nézegette a zsineget. Itt az idő, gondolta, és éles fogaival átmetszette a két spárgát. A rugó felrántotta a hurkot, és elkezdődött a harc. Az utolsó harca. Szabadulni nem tudott, de próbált. Egész életében ezt tanulta. Ez tartotta életben eddig is. Soha nem adta fel!
Az otthon bejáratából részvét-teli, lógó orrokkal nézte őt a család.
– Mondd, Sajtos, ez most mire volt jó? – kérdezte Fruzsina.
– A túlélésünk miatt.
– Gondolod, hogy Duda, aki már alig mozog, túléli ezt?
– Nem gondolom, egészen biztos, hogy nem, de a család igen.
– De odavagy a családdal, közben mind kipusztulunk.
– Holnap én eszem meg a gabonát.
– Te is látod, hogy milyen valószínűtlenül sok. Mind jóllaknánk vele napokig.
– Akkor, miért nem esszük meg most? – vágott közbe Girhes.
– Azt hittem, észrevetted már, hogy minden, ami látszólag a véletlenből szakadt az élelmezésünkre, az életveszélyes. Emlékezz...
– Ne sorold fel az összes halottunkat!
– Gerdon, gyere ide!
– Ne parancsikálj, úgyis tudom, te vagy a főnök!
– Épp ezt akarom mondani, ha odaveszek, holnaptól te viseled a Sajtos nevet. Ajánlom, hogy jelöld ki az utódodat magadnak te is...
– Na de, Sajtos, az előbb még a túlélésről beszéltél...
– A család túléléséről! Voltunk itt rengetegen, immáron alig vagyunk néhányan. Kevesek élik meg a tavaszt, de ha hárman-négyen elérik, akkor a család túlélte a telet!
– Sajtos, örülök, hogy ilyen főnököm volt... van... de meddig...





2 megjegyzés:

Seres Gábor írta...

Az áldozat glorifikálása, meggondolandó!

Unknown írta...

Mikor hogy...

Megjegyzés küldése