Kvittek vagyunk!

Ritka furcsa helyzetbe keveredtek Fülesék. Gyönyörű kétszobás, másodosztályú panellakásuk eladására kényszerültek, mert valami ügyvédek által igazolt, sokadági rokon épp őket jelölte meg a Kökörcsin utcai palota egyetlen örököseinek. Ismerték kívülről, belülről. Nem tetszett! Harsányan nem tetszett nekik!

Túlzsúfolt, talán háromszáz szobát, illetve apartmant befogadó, áttekinthetetlen, fene tudja, hány emeletes, sötét, L-alakú építmény, kert, udvar és park szinte teljes hiányával. Igaz, volt ott talán harminc-negyven ár lecsupaszított terület is, de nem vette fel a versenyt kedvenc erkélyükkel.

A negyvenen túli Aladár úgy gondolta, ha már ilyen furaságot zakatolt az élet vonata nyakába, szüleitől külön, az L egyik szárának V alagsorába költözött.

Nem igazi alagsor volt az, harminc-negyven centivel csupán a földszint alatt, de amúgy gyalogtúra volt kiválasztott, egymásból nyíló, két kilenc négyzetméteres szobából álló lakosztályáig eljutni. Utálta és egyben szerette. Az arra eső, végeláthatatlan folyosó mindkét oldalára nyíló ajtókat soha nem nyitotta ki, a neki legjobban tetsző kis zughelyet is a tervrajzon találta meg. A szülők az L másik szárába nyomorították magukat és kínlódták az életüket, mint azelőtt. Panellakásuk szobáit nem adták albérletbe, ezért innen sem szándékoztak egyetlen helyiséget sem kiadni.

Aladár éjjel hazajáró típus volt, könyvmoly. Szerette a könyvtárakat. Megkereste azt a talán félklasszikus mozit, ami még megmaradt a rengetegből, és örökké odajárt.

Egyik este, épp a két lépcső leküzdése után jobbra fordulva ballagott folyosóvégi lakosztályához, ami a relatív vég volt, mert a legeslegvégéig sohasem ment. Minek? Ekkor szemébe vakított egy elemlámpa. Rekedten kiáltott valaki, idegeket pengetően rá:

– Fel a kezekkel, irány a fal!

– Elnézést, uram, maga kicsoda, és hogy kerül ide? – kérdezte Aladár, a higgadtság megtestesítője.

– Nyolcan vagyunk, ebből hatunk nem rendelkezik szavazati joggal. Tudja, mi egy demokratikus társaság vagyunk, így Zakó felvetette a maga kivégzésének kérdését, és javasolta, hogy szavazzuk meg.

– Mind a ketten megszavazták?

– Elégedjen meg annyival, hogy ötven százalék, plusz egy a szavazás egyenlege. Most pedig lesz szíves a fal felé fordulni!

– Kérem uram, én azt is furcsállom egy picit, hogy éjszaka itt sétál, de muszáj maguknak engem kivégezni?

– Muszáj, kérem, ez egy minden szinten megszavazott kérdés. Rotációs alapon, naponta legalább egy valódi – gyakorlati – kivégzést kell végrehajtanunk, különben kiesünk a gyakorlatból.

– Önöknek ez a hobbija?

– Úgy is nevezhetnénk, most különös kegyben részesítjük, mert az ilyen be nem tojókat mindenki csípi. Tessé, kérem, eldönteni, hogy arccal felénk, vagy a fal felé fordulva kíván a műveleti időben tartózkodni?

– Ígérem, sehol nem akarok, menjenek már valamerre, le szeretnék feküdni, fáradt vagyok.

– Mondja, fájnak a lábai?

– Nem.

– Valamije fáj?

– Egyáltalán, az égvilágon semmi, miért?

– Hogy érzi magát?

– Kiválóan, de kicsit idegesít a maguk jelenléte, meg ez az egész hirtelen jött körülményváltozás.

– Nos, kérem, nyugodjon meg, az egész néhány pillanatig tart. Remek fegyverforgatók a társaim, megsúgom, magam is.

– És mondja, főbe lőnek?

– Ez egy elméleti fogalom – magyarázta, kicsit a hatodik doktorátusán túli elméletiséggel az elemlámpa fogdosó –, a fiúk és maga pillanatnyi szeszélyére bízzuk, hogy mely részét kedvezményezzük a fegyvercső hatásának illetésével.

– Utálom a fegyvereiket, de azért lőni tudok.

– Na, fene? Jól eldiskuráltuk az időt, magának már rég kiterülten kellene örök álmát aludnia, minket is vár még néhány helyszín. Mostantól szűnődjön be, mert nem tudunk koncentrálni.

– Kérem szépen…

– Ne dumáljon!

– Kérném tisztelettel…

– Mondom, hogy ne dumáljon, mert célzunk! Mikor majd azt mondom, hogy durr, akkor! Utána már nem hall semmit. Nohát, fiúk, fegyvereket kibiztosítani! Milyen hülyeség, természetesen ki vannak biztosítva, de hát ez a rutinszövegem. Cél!

– Kérem szépen, ha lennének olyan kedvesek nem pisztolycső-kijövettel illetni, azt hiszem, majdnem mindent megtennék…

– Csak majdnem mindent?

– Mondjuk, lőni nem lőnék senkire.

– Tehát inkább megnyekkenne?

– Valószínűleg, de biztos van más megoldás is.

– Én most elgondolkodom. Mennyi kápéje van?

– Micsodám?

– Készpénze, kápé, cash?

– Itthon nálam semennyi, látja, még világítás sincs. Egyrészt puritán-kedvelő vagyok, másrészt örülök, ha egy ilyen marha nagy, nyakunkba szakadt ingatlan havi járulékait lenyögjük. Meg ne kérdezze, honnan szedjük rá a pénzt!

– Á, szóval szakmabeli?

– Nem feltétlenül, sőt kikérem magamnak!

– Harmincezer eurója, per pillanat bankszámlán van? Ez ugyanis, ennél a koromsötétnél, amiben semmit nem lát, legalább a pocakos telihold felhőtlen fényt beárasztott éjszakájához képest enyhítené a helyzetét, komoly sanszot kapna.

– Mennyi, harminc vagy harmincöt?

– Igen, harmincötezer euróról van szó, kérem.

– Mondom, itthon nincs, de a bankszámláimról összevakarható.

– Józsikám, kapcsold fel a villanyt!

– Nincs villany, uram.

Józsi felkapcsolta a villanyt.

– Nézzen körül!

– Hoppá, maguk mit csináltak itt, és hogyan? Én még ilyen nagyjavítást nem láttam, hogy zajtalanul, pillanatok alatt megcsinálják. Na, jó, órák alatt, mert talán egy félnapot voltam oda.

– Ez a mi specialitásunk kérem, az ajtókat, ablakokat, kilincseket, csapokat, kapcsolókat kicseréltük. Mindent szigeteltünk, ahol kellett, vezetékeket cseréltünk a falban. A – bocsásson meg, de – közvécének sem nevezhető borzadályát majdnem luxusállapotra turbóztuk, itt tizennyolc négyzetméteres lakosztályával szemben, és a bejárathoz, kívül egy biztonsági, belül egy fotocellás ajtót szereltünk fel.

– Csúcs!

– Csak ennyit mond, hogy csúcs?

– Bővebben, nagyon csúcs! Világéletemben utáltam, ha egy lyukat fél napig fúrnak, maguk varázslók!

– Megsúgom, kérem, hogy két hete tartanak a munkálatok, de uraságod megjelenésekor az utca végén szolgálatot teljesítő őrszem egy hívással mindenkit leállíttatott, ezért nem észlelt semmit. Különben meg leellenőriztük, hogy semerre sem mászkál a saját kuckóján kívül, és meg sem próbál villanyt gyújtani, ha egyszer már nincs.

– Maguk szuperek!

– Józsikám, rakjátok el azokat a játékpisztolyokat, én teljesen meghatódtam, ilyen kliensünk még nem volt. Általában ájuldozni szoktak, ezért a brigádban van egy orvos is, de maga minden képzeletet felülmúl. Szeretnénk egy reklámfilmet magunkról, és ahhoz kellene egy jó reklámarc, aki elég hitelesen ad elő mindent. Ha elfogadja a felkérést, harmincötezer eurót tudnék fizetni, és ezt az egész szárnyat, ráadásul pincétől a padlásig rendbe tennénk.

– Nem rossz az ajánlat, de a faterék oldalát is meg kéne csinálni!

– Maga nem garasoskodó, áll az alku. Aki a szüleit szereti, rossz ember nem lehet!

– Még egy kérdés. A pisztolyos módszerről muszáj említést tennem a reklámszövegben?

– Még véletlenül sem, apuskám, mert akkor hirtelen valódivá válnak a játékpisztolyok! Na, kezet rá, azt hiszem, mind a ketten jól jártunk.

– Essenek neki, de csak úgy, mint eddig, nem szeretnék az egészből semmit hallani. A faterék oldaláról, azt hiszem, nem hallatszik ide. A bunker legvégével azt csinálnak, amit akarnak. Valaki, valakinek fizet?

– Minek, csak pocsékolnánk a banki illetéket. Kvittek vagyunk, nem?