Neves ember

Tötye ezredgenerációk óta örökölte ezt a kellemetlenül hangzó, cseppet sem felemelő, nem becenevet falujában, mikor meglátta a kitörési pontot, valamikor a huszadik életévének alsó vagy felső súrolásakor. A postás, aki különben soha nem tette volna lábát kórókkal kerített kies udvarukra, ami olyan üres volt, mint a magdeburgi félgömb belseje közvetlenül kiszivattyúzás után, most betért.

– Tötye! Tötyéék! – kiáltott.

Hogy senki nem válaszolt, valamely örök rejtély hófedte gyurmái mögül, kénytelen volt belépni.

– Melyik Tötye húszéves? – kiáltott a lezsírozottnak látszó, amúgy csak öröktartósított ablakon.

Soha nem mosták le, így nem vakított fölöslegesen fény pitvarbelsejükbe, és azt a csekélyke szigetelési gondot is megoldotta néhány év után, jobban, mint a legmodernebb hőszigetelő ablakok. Nem volt belső opál csillogásában okosabb, mert kifelé sem lehetett rajta látni. És ekkor, amazon Tötye, kilépve a vastag ellenszellőztetésből, hosszú idő után először kurjantott egy nagyot. Gyorsan összepakolt – egyik zsebébe egyik kezét, másikba a másikat – és így, ezzel a teljes elcsomagoltsággal nekiindult a hadseregnek, ahonnan túlzott magaviseleti kimagaslása, vagy egyebek okán, soha nem kapott eltávozást. Az az egy, alanyi jogú szabadság neki is kijárt. Eldöntötte, sosem fogja senkinek elárulni, hogy rejtélyes logisztikai beosztása, az ezred kondását jelenteti, ezért nem lehet illatmintára megkülönböztetni indulási önmagától.

Egyenruhája is kopott, akárcsak társaié, zöldessárga mintákkal tapétázott volt. Őt magát mintha beleláncolták volna.

Végre megérkezett. Már az egyenesben volt a busz, leszállt a megállóban, majd nagyra dagasztotta szűk szemeit és elkezdett bámulni, mint aki még az éltében nem látott ilyet. Itt az alkalom a Tötye név lerázására és valami tiszteletet is kicsikarhat míves családjának. Tudta, ha ez sikerül, akkor szorgalmasan életben kell tartani, csiholni, mint a tüzet, különben elveszíti. Gyula bácsi járt épp arra, amikor a teljesen eltájoltat játszó Tötye odaszólt:

– Erő, egészség, jóember! Helybéli?

Gyula bácsi megnémult, azt hitte, már sosem fog többet beszélni.

– Afelől érdeklődnék, van-e itt Propo negyed az Alszegben. Így mesélték, hogy ezeket az elnevezéseket használják, ha jól informáltak. Lenne szíves eligazítani? Bizonyos Simaretek családot vagyok hivatott meglátogatni.

Gyula bácsi némasága, fogadalom nélkül, hirtelen elmúlt. Még zsibbadt a nyelve, ezért inkább két lapátméretű ráncos kezét használta, és az egyenruhás – aki nem lógott ki a falu egyenruhásai közül, mint Bracsek Bödön, akinek volt pofája holmi rendfokozatokkal hazatérni, azóta is utálja mindenki – egyszerű közlegényként csapódott az öreg két tenyere közé. Egyenletesen kimérten, hajszálpontosan durrantott két oldalt füleire.

– Na de, jóember, hogy meri kezével illetni a haza védőjét?!

Gyula bácsinak már megjött a hangja, de ráeszmélt, a kézhasználat sokkal sokatmondóbb, és adott még kettőt-hármat, ugyanígy két oldalról, fülleszorítósat.

Tötye elbőgte magát.

– Mondja, ezt miért csinálja, polgártárs, mindenáron a börtönök bugyrát szeretné szétszagolni?

– Te, Tötye-totya tityetötty, csupa bugyor, még az orrod is az! Ha sokat játszol… – itt egy picit elmélázott gondolataiban, aztán folytatta –, sokat játszottál, ahhoz eleget, hogy a Tötye nevedet falujóváhagyásosan Bugyorfejjel is megtoldjuk.

Ballábas, jó focista volt az öreg. Megkerülte a terveiben megrendült Tötyét, indított és hátulról, spiccel bevitt egy durranósat, majd az orra bukottra rivallt:

– Tötye-Bugyorfej-Lelapultfül, mars haza nagyot játszani!

Az egységében nem értették, hogy a rendes tizenöt napos szabadságát miért zsugorította háromra, de a meghosszabbított nevű Tötye visszaönkéntesezett a seregbe.