Lebegő, forró levegő

Béla ilyet még sosem tett, bár ifjonti hév is birizgálta belülről folyton. Nagyokat lépve szeletelte az úttestet, már a park mellett is elhaladt, mikor bekanyarodott vágyának ágyakkal teli utcájába. Ment az első parasztházig, sajátjáig. Leporolta magáról a reggeli ködöt – valamiféleképpen az is leseperhető, nemde –, és belépett rozoga kertkapuján.

Önnön meglepetése szeretett volna lenni. Tudta, ez az időzítés bombasztikus pillanat, még ha emberi sorsokat is végérvényesen romba dönthet. De nem dönt… Lenyomta volna az ajtókilincset, nem kellett, nyitva volt.

Beleszimatolt házának levegőjébe, a küszöbre lépett, és sütőtök, forralt bor, valamint kámforosan erős virágillat csapódott orrlukába. Megremegett és megmeredt. Merengett, vajon mi van itt? Dobbanólag nagy ütést érzékelt mellkasán, mikor beleszaladt komódja sarkába. Surranó lármával – a hálószobát kereste – benyitott a függönyös üvegajtón. „Alszom végre, magában!” – gondolta. 

Ekkor elszorult lélegzete, levegőért kapkodott, meg is illetődött. Majd, ami átjárta, azt senkinek sem kívánná, elmondani sem lehet, mert szájzárat kapott. Betámolygott, kalaptalan hangzavarban  – pedig alig mert neszezni, zavarta a lárma –, csak macskatalpú lépteit szorította szőnyegéhez óvatosan. Az ágy széleit partnak érzékelte, elesett. Feltérdelt, és tudtán kívül simított egyet fájós fején. Túl közel volt a láb, az ágyé…

Pihéket látott, úgy érezte, menten elájul. Próbált gondolkodni, de elméje – az összes két deka – messzi univerzumokban keringett, csak kolompja zajongott zsebében. Lassan levette kabátját, sapkáját, kioldotta cipőfűzőjét, begyömöszölte zokniját az ágy alá. Nadrágját lúdbőreinek lángjaiba fürdette, és végre érintésnyire közelített fekvőhelyhez.

Olyan hév kerekedett benne, hogy remegő kezén érezni vélte a szoba sarkában pislákoló lángok égető csápjait. Most megyek, lefekszem! Gondolatát lenyelve, tigrispózban közeledett.

Álmainak horkoló dallama, előre ott zsongott fülében, mikor selyem hálóinget gyűrve, meztelen szemérmet talált ott.

Mi ez? Nem bírta tovább, felordított!  Mint akibe belé harapnak, úgy hajolt közel és csókolta – finomnak nem nevezhető – párnája kicsike pontjait. Suhant borotválatlan arcéle, de nem látott, csak érezte, hogy kaparja a lepedőt. Megmozdult a vánkos, s Béla kéjesen egy test álmát rabolta el. Falánkká tette fölemelkedő neje, akinek létéről teljesen megfeledkezett.

– Kaját akarok, és sok jó rumot, őrült erőset! Szítva csókoljam üvegem, ahol érem!

Mire feleszmélt, élőbb takarója nem is lehetett volna. Az álmából hirtelen kilépett nő, Bélára zuhant… Forró volt a levegő, és tekintete még odaátról érkezett, de lassan, mintha kezdené felfogni, a kaja mindig enyhít a férfihasakon. És a nő látta… érezte, tudta, milyen reggelit készíteni. Itt álom és való, sajnos összefolyt…