Kisepertek

Lujzika néni délutáni szundikálásából telefoncsörgésre riadt fel. A gyerekei rég elkülönültek, rá sem hederítenek, barátai sincsenek, és a korabeli rokonság már átlépte az egyszer használatos küszöböt.

– Vajon ki lehet? – gondolta, és felemelte.

– Töviskeiné, Zúzmara Lujzával beszélek? – morogta egy gépies, köztisztviselőre emlékeztető hang, az érzelmek gorombaság és udvariasság skálájának közepén megszólaló hangtónuson.

– Én vagyok, kérem, mit óhajt?

– A seprűügyi alosztályról jelentkezem, kérem. Gondolom, mint buzgó polgára a honnak, tisztában van a hatályos törvényekkel?

– Ó, kedveském, tőlem olyan távol állt mindig az ilyesmi. A férjem, Isten nyugtassa, sokat politizált, de csak úgy egyedül morogva, ahogy az újságot olvasta. Nem is értettem, minek idegesíti magát. Gazdasági rovatokkal is foglalkozott, a törvényeket többé-kevésbé ismerte. Egy csomót mesélt, de csak szeretetből hallgattam, mert ki nem állhatom az ilyesmit.

– Nézze, asszonyom, a gyerekkoron már túl van, figyeljen oda szavainak súlyára! – dörögte kioktatóan a vonal túlsó végéről a hang. – A társasházakban kötelesek vagyunk ellenőrizni, hogy a közösségek tagjai betartják-e az előírásokat, ezért mondja be a címét, kérem!

– De hát, méltóságos tisztviselő úr!

– Ne fokozzon le! Fő ügyvezető alosztályvezető vagyok!

– Igen kérem, csak azt szerettem volna kérdezni, a címem a nyilvántartásában nem szerepel?

– Kérem, Töviskeiné, ne szabotálja a hatóságok munkáját szándékos hátráltatással. Mondja a címet!

– Papagáj Pista utca 91./A, harmadik emelet 11. Miért tetszik érdeklődni, kérem?

Próbált újabb információkhoz jutni az emberi hangot rég hallott idős hölgy.

– Öt perc múlva ott vagyunk, csengetésre azonnal nyisson ajtót!

– Már nyitom is, sosem voltam mások munkájának hátráltatója. De miért, mit szeretnének hozni?

– Magunkat visszük, kérem, ellenőrzésre megyünk. Ugye, nem seprűvel takarít?

– De, kérem, sokkal praktikusabbnak tartom a porszívónál, és hogy őszinte legyek, jobban rááll a kezem.

– Akkor viszem Gáspárt is, ő a seprűnyél-evő. Kezdetnek cirkot eszik, már olyan kövér, mint egy mangalica.

– Még mindig nem vagyok tisztában jövetelük okával, de sosem hátráltattam felsőbb szervek jótékony tevékenységét.

Az öt perc le sem telt, csengettek, jelezve, hogy megérkeztek, és be is nyitottak. Négyen voltak. Gáspár, a teljesen seprűevő és a többiek.

– Hát megjöttünk Töviskeiné, körbejárunk a lakásban, fel kell mérnünk az állapotokat. Borzalmas szenny van itt!

– Kérem szépen, takarítok, ahogy tudok. Már rég nem bírok lejárni, de ezt a kis kuckót, az én egyetlenem emlékére, igyekszem úgy megtartani, hogyha onnan fentről visszanézeget, ne szégyenkezzen miattam.

– Ó, Töviskeiné – csapott a homlokára az egyik behemót –, itt is kosz van, amott is, látja?

– Nem, kérem, igen erős a szemüvegem. Megjegyzem, minden nap port törlök, egyetlen szórakozásom az olvasás mellett.

– Nos, Gáspár, tüntesd el a seprűt!

– Jaj, de jó! Vesznek újat? Ott van a konyhaszekrény mögött.

– Ez az egy bűnjel van?

– Tessék?

– Azt kérdeztem, ez az egy kihágási darab ocsmánykodik lakásában?

– A seprűre tetszik célozni?

– Igen, mami! – mondta az ellenőrző osztag legborostásabbika.

– Van a fürdőszobában is, de az már olyan régi…

– Nem baj, olyan az, mint az avas szalonna, nagyon szereti a mi Gáspárunk! Nos, felmegyünk az emeletre, mert úgy látjuk, a koszosodás arra is terjed, sőt, a másodikon is körül kell néznünk. Tibikém, maradj itt, hogy el ne meneküljön ez a bűnelkövető!

– Tessék, kérem?

– Ül! – förmedt rá Tibike.

A többiek kiszóródtak a lépcsőházba, és valamerre elfontoskodták magukat, majd perceken belül visszatértek.

– Na, kérem, Gáspár már jól is lakott, mind a két nyavalyás seprűjét befalta. Jól sejtettük, felfelé és lefelé is szennyez, sőt magát is szennyezik, de ez az ő dolguk, majd ők is fizetnek. Már negyedik éve törvénybe iktattuk, hogy a seprű használata tilos. Kizárólag porszívó alkalmazható hatékony takarításra, ezért magát, itt ezereurós helyszíni bírsággal sújtjuk. A ki nem fizetés, automatikusan bűnvádi eljárást von maga után, aminek tétele jó esetben lakásának elárverezése, rosszabb esetben árverezés és tizenhat évi fegyházbüntetés.

Lujzika néni megijedt, sosem volt ennyi pénze. Előbb zokogva kérte a kegyelmet, aztán, mint hóhérainak kiszolgáltatott elítélt rájött, hogy abban nem fog részesülni. A havi nyugdíját – talán négyszáz eurót – épp aznap kapta. Mindenestől kitette, és nagyon szomorú szemekkel, próbálta sugallani a büntetéstétel leszállítását. Nem szólt, ismerte, hogy bizonyos helyzetekben a beszéd rosszabb.

– Na, Töviskeiné, látjuk a jó szándékot, mi is a szeretetből indultunk ki, ezért szabtam a büntetési tételt a legalacsonyabbra. Nézzen körül, aranyékszereket, műtárgyakat, valamit csak talál, amivel ezt a szerény százalékot felpótolja.

– Igen, uram, és akkor megmarad a lakásom? – szepegte csurgó könnyekkel Lujza néni.

– Ha most befizeti szépen, és csak porszívót használ, ebben a bűncselekményben még egyszer senki nem vonja felelősségre. Töviskeiné, kérjük, ezentúl legyen felelősségteljesebb polgára hazánknak!

Lujzika néni odaadta az összes, számára vagyont érő, különben sem értéktelen családi ékszert. Kicsit remegett szegény. Aztán, az ajtó csukódása után, mikor a küldöttség vezetője udvariasan elköszönt, visszaroskadt foteljébe, újból elaludt. Ez az álom, már nem olyan volt, mint a "szervezet" érkezése előtt. Pár nap múlva találkozott az ő egyetlenével, ahol az önszerveződött seprűevőktől is örökre biztonságba került.