Szalmavackán csak forgolódott, a marhák
is szétbőgték magukat, hogy valahová az istállón kívülre szorítsák a csendes
mínusz húsz fokot. Fogcogva csendeskedett az a figyelő, ablaktalan és tenyérnyi
hézagú ajtók között. Egy kis szalma lángja lobogott a dobkályhában, talán ha
ráfekszik, át is melegíti.
Kínlódott, nyolc éve
nem aludt már ágyban, de köreiben a leszázalékolás ismeretlen fogalom volt.
Boldog volt, hogy az őt mindenfelől meghaladó fizikai munka alól kegyeskedtek
felmenteni, és az év összes napján – helyesebben éjjelén – "hatékony"
tehénőrző-védő feladattal enyhítették életét.
Már megszokta a
beszakadt oldalú épületet, ahová naponta sötétedéskor valahogy elbaktatott.
Szabályos baráti kapcsolatba került az összevissza cikázó patkányokkal, egy-egy
legömbölyített szalonnadarab, bőrke megvesztegető odadobásával.
Régebben pipázott,
később maga vágta dohányból újságpapírba tekert cigarettákat pöfékelt, de már
ettől is eltiltotta az orvos. Így álmatlan éjszakákon – mert hát októbertől
április-májusig álomszünetre kényszerült – emlékképekből gyúrt mozaikkockák
képzeletbeli ide-oda dobálásával töltötte meg a zenélő tehénbőgést.
Az ápolók sem ismerték
jobban egyik-másik állatot, mint ő, pedig azok látták a soványítókúrán
küszködőket. A hangjukból megmondta, Irénke, Mariska vagy Rozi csatarál.
Mindegyiknek nevet
adott, kedvencei is voltak. Aztán elénekelt néhány búbánatosat. Ha jó kedve
volt, "rece-fice bumm, bumm, bumm" töltötte meg a tehénfüleket.
Csak az első években
unatkozott, utána sosem, mert Celofán, a fajtiszta korcs, göndörcsavarással
idomult gazdája kiszolgáltatottságához. Pedig nem is volt az övé, a kutya a
telepen lakott.
Időfolytával, már
harmadjára találták a hazavezető úton összeesve, de mindig egy kis nógatásra,
noszogatásra – ugyan már, Nagybíró bátyám, ne játssza itt a jellemtelent, egy
kis szemérem is lehetne magában! – hazakínlódta magát. Ám negyedik alkalommal,
akármeddig lökdösték, nem bírt ájultából csak szétesett romhalmaz maradni,
képtelen volt pillanatok alatt csettinteni, mint a hirtelen felépült ház
vakbuzgón, "ihajla, én örökké állni fogok".
Olyasmi látomásfélék lepték el, mint
istállóbéli büdös vackán. Leereszkedtek a felhők, és már-már beléjük szagolt,
egészen jól érezte magát, úgy, mint akkor régen, amire már nem is emlékezett…
Sem sötét, sem túl világos nem volt, dunnafehér színű gomolygás ölelte, mígnem
távolról egy rekedt hang, borgőzös áradása tódult rá:
– Keljen már, maga
lusták megtestesítője, vondozódjon haza legalább, ha már világos nappal is itt,
a fénytől fénylő járdán szunyókál!
Felkelt volna, de mozdulni
sem bírt. A borgőzös, hónaljból felnyalábolta és lábra állította.
– Ne kényeskedjen
tovább, induljon végre!
Egy megbocsájtó
hátbasuppantással útjára engedte, de az nyomban összecsuklott. Borgőzös egy
arra járó menyecskét utasított.
– Eredj, szólj az
asszonyának, hogy ez már megint itt fetreng. Jó dolgában reggelre tökre itta
magát!
Hazakerült, és vánkosai
között, házának nádfedele alatt négy napig szunyókált. Az asszony nógatta ugyan
szürkületkor, hogy iramodjon, mert elveszti kiváltságos állását, de ő nem
látott, nem érzett semmit. Nem evett, nem ivott, csak aludt, mint már évek óta
nem.
Ébredése után, asszonyi
csatarával díszített szobájában, már csak hófehér felhőket látott, melyeken át
kedvenc teheneinek bőgése, plusz egy ismeretlen hang, duruzsolták körül.
Nyolc napig lebegett ég
és föld között, amikor a sok gomolygó, fehér dunnaszerűség, egymással egyesülve
égbe mutató spirálként emelte, arcát simítva, földi jóakarói közül, az örök
világosságba.
2 megjegyzés:
Tetszett ez a villanásnyi életkép.
Örülök neki, Csilla - Zsanett! :)
Megjegyzés küldése