Kibicek

 

Pörögtek a lapok, izzott a levegő, forrott az éj. Megtelt a szoba, akár egy gardrób, ide-oda dobált ruhadarabokkal. Már-már szándékos veszteni akarásban vágyott szabadulni utolsó zoknijától is a kis Viola, de addig még sokat kellett vesztenie. Tény, ami tény, sokak erősségévé vált itt a vesztés.

Zártkörű rendezvényen, fagyos tekintetű, cilinderes osztó zsonglőrködött a lapokkal. Nem tudni, honnan szerezte ezt a maskarát a szomszéd Józsi, de eleget itatták ahhoz, hogy érzéketlen maradjon a strandruházat kevesített változatával szemben. Egy idevágó jó tulajdonsága volt, álmában is tudott kártyázni. A kezdeti sikongást és örömbuzdításokat a szívdobogás túlzott sebessége váltotta fel, amikor még a hangulatában is feszes Johanna, belső örömére, nadrággombjaihoz kényszerült nyúlni. Ekkor vágódott ki az ajtó, és a száztizennégy kilós, pocakos Lajos bácsi lépett be, súlycsoportban hozzáillő Icukájával.

– Sziasztok, srácok! Nem is mondtátok, hogy póker van. Lökjétek odébb magatokat, csináljatok még két helyet, beszállunk!

– Á, Lajcsi bácsi, ez nem maguknak való. Tudja, itt fiatalkori szívdöngések bongnak. De költőien tudok beszélni… már megbocsássanak – szólt Aladár. – Aki veszít, ruhát dob egészen a pőreségig.

– Te Aladár, te tudtad, hogy van ilyen? – visította el magát Icu.

– Igen, Ica néni…

– Hogy mi mindenről lemarad az ember, ha túl korán születik! Na, osszad, fiam, aztán majd szaporán veszítünk! Megértetted, Lajos, drága jó Lajosom?

– Naná, bögyöske! Ne hosszan, mert akad itt néhány túlöltözött kiscsibe.

Mindenki összenézett, és hirtelen elkezdtek nyerni. Gyorsan felöltözött a fiúk-lányok már-már teljesen lepőrült serege, ám a két hívatlan olyan póker-magabiztossággal veszített, hogy a közveszély özönölte teli a szobát. Lajos bácsi éppen az ingét gombolta kifelé, és Ica néni is túl sok mindent akart egyszerre levetni.

– Hány óra van, Gergő?

– Tizenegy negyvenhét…

– Azt a keservit, elszúrtuk, gyerekek!

A többiek nem értették, mit akar, de a jó szándék csak úgy ömlött a srácból.

– Már öt perce pénzben játszunk. Lajos bácsi, Ica néni, ruhát fel, minden vesztes parti egy tízes. Tudják, ennyi a bank minimum!

– Tíz micsoda, gyerekem? Csak nem dollár?

– Nem, Lajos bátyám, euró!

– Hát mi most már elleszünk kibicnek itt, ugye, én egyetlen Icukám? Ti csak dobáljátok a lapot!

Feleletet egyik sem adott, és bort sem hörpintettek közkívánatra, ám az uraságnak egykoron, abban a kurta kocsmában címzett jókívánságok alapözönével, leányok s legények pókernek véget vetve kullogtak haza.

– Hát, Icukám, most jól lemaradtunk.

– Le, Lajosom, ezek a büdös kölykök is hazamentek, mielőtt még valami eget verő baromságot csinálhattak volna. Ne tátsd a szád, nyomás haza, én egyetlen Lajos nevűm, még ehetsz egy tál nyögvenyelőt lefekvés előtt.

Icuka néni, ura arcába csípve kacsintott egy rémületeset, és nyakkendőjénél fogva kezdte el az egyre bátortalanabbat hazavezetni.