Színházam

A teraszon főnökére várakozó Zoltán meglepetten fogadta Jancsika köszönését, aki úgy gőzölgött a verítéktől, mintha szaunából, vagy a legkimerítőbb edzésből jönne.

– Csókolom, Zoltán bácsi! – köszöntötte.

– Szervusz, kérlek, a kedves édesapádat várom személyes ügyben. Látom, edzeni voltál.

– Ezt honnan tetszett kitalálni? – kerekedett nagyra két szeme, és egyben csodálkozó mosolyba merevedett, pufók pofija.

– Miután csapzott vagy, gondolom, rohansz a zuhany alá. Nem is gondoltam, hogy vannak még olyan egyesületek, ahol ezt ott helyben nem lehet megoldani. Talán csőrepedés volt?

– Ne tessék haragudni, kedves Zoli bácsi, lassan a papával kezdek egyetérteni, mikor a bordó majom intelligenciahányadosával azonosítja a magáét. Bocsánat, ha egy kicsit túl őszinte voltam, de nagyon megbántott.

– Mivel, fiam? Az apád, a tiszteletreméltó főnök úr véleménye nem lep meg, talán még igaza is van, bár nem vagyok bordó, azt hiszem. De ha ő olyannak lát, akkor biztosan úgy van. Lám, örök titok marad számomra, honnan is jössz.

– Honnan a fenéből jönnék, Zoli bácsi? A fater kitalálta, hogy a korombeli gyerekek zongoraórákra járnak. Tetszik ismerni, ő nem primitív gondolkodású ember! Egyik-másik barátom, soha nem fogom megérteni, mit is csinál egész idő alatt ülve.

– Hol ül?

– Hát a zongoraórán, ahová szerinte jár.

– És mondd, Jancsika, te milyen zongoraórára jársz?

– Na, ez bonyolult. Először be kellett határolni, mi is az a zongora. A papa nem mindenben, csak majdnem mindenben járatos.

– Majdnem mindenben, kisfiam, hidd el nekem, a leg-majdnemmindenebben is.

– De a zongorát, azt nem tudta, és megkérdezte Poharas urat, mert nem tud az interneten keresni, a lexikonokat is utálja, joggal. Ez utóbbiakat én is nagyon. Poharas bácsi jelentőségteljesen annyit mondott neki, Casablanca. Most képzelje, a fater megvette Casablancát, és kiderült, hogy nem zongora, és a casablancaiak csak féláron voltak hajlandók a felesleges nem-zongorájukat visszavásárolni maguknak. Magukat.

– Értem, kisfiam, akkor Poharas bácsi ezért repült.

– Tud repülni?

– Most már igen. A kedves édesapád, aki nagyon majdnem mindenhez ért, megtanította.

– Ej, jó, hogy mondja, Zoli bácsi, a hétvégén kijárom, hogy megtanítson repülni.

Zoltán megijedt saját szavaitól, és egy pillanat alatt kivágta:

– Ne próbálkozz, Jancsikám! Édesapád csak negyven fölötti főkönyvelők röpködését tudja megoldani, és ha jól értelmezem, te nem könyvelő szeretnél lenni.

– Hát, az biztos nem! – sziszegte a még mindig kifulladt gyerkőc. – Szóval, mikor visszavásároltattuk Casablancát, az a röpködő Poharas bácsi még mindig nem azt mondta, hogy zongora meg miegymás, hanem, hogy Sam. „Tudja, főnök úr, az a fekete férfi a slágerrel.” Erre apám négyszázszor megnézte a filmet, és rájött, hogy van ott egy fekete színű, gombokat gyurmáló illető, és vásárolt egy pont ugyanolyant bérbe, mert tulajdonolni már nem lehetett. Az órás kijelentette, hogy nem tud abból a fekete férfiből órát csinálni.

Zoltán elveszítette a fonalat, jobbnak látta hallgatni, hiszen egy főnök, akinek a fia a papájától akar megtanulni repülni, és zongoraügyben ilyen mérhetetlenül tájékozott, jobb, ha a többszörös áttéteken sem ingerlődik fel. "Vajon minek kellett ezeknek óra, és éppen egy pasasból", gondolta.

– Mesélj tovább, kisfiam, igazán lenyűgöző édesapád leleményessége!

– Na, miután valahogy ettől a bérleti, órának alkalmatlantól megszabadultunk, végre kinyögte, „a sláger”.

– Kiről beszélsz?

– Kiről beszélnék, Poharas bácsiról. Apám már dorgáló hangulatában volt, és nem tudom, mi történhetett, mert kiküldött, de talán veres pecsenyét játszhattak. Hallottam, ahogy kérdezi, "most már ne beszéljen rébuszokban, ne célozgasson, mondja meg, mi a fene az a zongora". Erre Poharas bácsi megkérte, hogy indítsa el a filmet, és megmutatta. "Ja, az a nagy izé, amit nyomkod az a fehér fogú?" És képzelje, csináltatott egyet! Egy tömör, gyönyörű, olyan izé… zongorát. Elvitte az óráshoz, és meghagyta, csináljon belőle órát.

– Értem, kisfiam – harapott saját nyelvére Zoltán –, faliórának, vagy karórának használjátok?

– Most hülyéskedik velem, Zoli bácsi? Már negyedórája faggat, hogy honnan jövök. Ha én ezt megmondom a papának…

– Ne mondj semmit neki, én nem bántalak, gyermekem. Beszélgetünk. Barátok vagyunk, nem?

– Na, szóval, figyeljen ide! A hülye osztálytársaim nem is zongoraórára járnak, hanem azokat a fehér-fekete billentyűs nyavalyákat nyomkodni tanítja őket valami andalgófejű. De apám, a második emeleten hátul, az egyik szobát külön zongoraóra-szobának rendezte be. Semmi sincs benne, csak a zongoraóra, ami nem lehet karóra, mert jó nagy, és falióra sem, mert lezuhanna. Fölé raktunk egy futópadot, amit olyan közepes sebességre állítottunk, sem cammogósra, sem rohanósra, valahol az erőltetett menet és a kocogás közé, mert apám a legjobbat akarja nekem, és én zongoraórára járok.

– Zenét nem lehet a ti órátokból kivarázsolni?

– Dehogyisnem, a fater megkérte az órást, rakjon bele egy modult, ami tárol úgy ötvenezer különféle zeneszámot. Van egy kódrendszer és a fekete-fehér nyomógombok, amiket a félrevezetett lúzer osztálytársaim dögönyöznek, nyomkodására rendszerbe szedetten és kódoltan, úgy varázsoljuk életre, ahogy akarjuk, de nem ez a lényeg.

– Nem, nem kisfiam, Jancsikám. Megértettem, a zongoraórára járás a lényeg, sőt a zongoraórán járás. Nemde?

– Dehogyisnem! Majd szólok egy jó szót a faternek, látom, értelmes bácsinak tetszik lenni.

Zoltán megnyugodott, és páni rémületbe esett, hogy egy ilyen, kimondottan jellegzetes hozzáállású főnök beosztottjaként hogy tud megnyugodni. Aztán megjött Jancsika papája, és gondterhelt arccal hívta be Zoltánt kétezer-négyzetméteres, mini dolgozószobájába.

– Bajban vagyok. Ha meg meri mondani valakinek, megtanítom röpülni!

– Igen, főnök úr, tudom, erre ön tökéletesen képes, hallgatom tisztelettel, és állok rendelkezésére.

– Mondja, hallott már a színházról?

– Igen, bátorkodom megjegyezni.

– Nos, én az összes tanulmányomat magánúton végeztem. Vannak hiányosságaim, de ha erről szólni mer valakinek…

– Igen, tudom, repülök – mondta Zoltán, és hozzágondolta: „ekkora bunkóval az életben nem gondoltam, hogy találkozni fogok, és főleg nem, hogy a főnököm lesz. Hiszen az összes diplomáját, amennyiben a nyolc osztályos és érettségi bizonyítványokat is beleértjük, Mester barátom külön ilyen szolgáltatásokra szakosodott szomszédjától vásárolta".

– Hé, jóember, bóbiskol?

– Ugyan, főnök úr, elnézését kérem! Mondja!

– Szeretném megkérdezni, maga szerint milyen színűre festessem a házamat, hogy a rengeteg – engem egyre jobban befogadó, de még mindig valamiért lenéző – sznob társaság, elég színesnek találja ahhoz, hogy nyugodtan elmondhassam én is: színes a házam, színes házba járok, színházba. Színházam vetekszik színházatokéval.

Zoltán gondolkodóba esett. Azon töprengett, meg merje-e mondani, hogy főnöke krónikus, befele növő hülyeségben szenved, mert a színház egészen más, vagy hagyja rá, és bökjön ki egy színkombinációt. Vajon mivel tesz kisebb kárt életmenetében…