Penge

Imi nagyon jó munkát akart végezni. Körbelesett, megtapogatta a gépet, ami elvében ugyanúgy működött, mint névadója, a nagy francia orvos-feltaláló, egész másra kitalált gyorsnyesője. A szerkezet felső része nem zuhant villámgyorsan, pengeélesre kifent, biztos túlsúlyú csekély nyisszantásra, ami még ki sem csorbította a megrövidülés után. Ez egy masszív, lomha, de annál ijesztőbb képességű utóda volt csak. Imi előbb illesztette a vagyont érő, rozsdamentes lemezt, jobbra-balra nézett, aztán a pedálra taposott. Még tartotta, mert időigényes masinéria volt ez, amikor átcikázott a gerincén, hogy Sanyi, egy szál barátja, akivel együtt akartak – munkaidőn belüli késgyártó – vállalkozásba fogni, bemászott. Valahol ott hajlong a gép alatt, és ez a marhaság a pedáltaposástól visszafordíthatatlanná lett. Nem írta ki, hogy vissza, olyan volt, mint egy intelligencia nélküli, violinkulcsos, szín üres kottatartalom. Be akart nyúlni a rögzítő plattyintó alá, de az utolsó előtti másodpercben felsejlett, hogy kézfejének nyoma sem maradna. A másik kezével, a még éppen csak nyikorgó felsőrész zuhanását megakadályozni próbálva, szeretett volna benyúlni, hogy háton bökdösse Sanyit, de ez a gép nem kímél. Elméletileg mindenhol van egy piros gomb, amibe ha beletenyerel, menet közben is leáll. De ez a böhöm, a tehetetlenségtől már úgyis lecsúszik, egyenesen Sanyira, és még a metszést is elvégezte volna. Állt, a hideg lelte ki, hirtelen merev, egymásba fonódott vesszőkosár lett egész idegrendszeréből. Aztán, mikor érzéketlenül, de kötelességtudóan felemelkedett nyekeregve a vágóél, majd a szorítók is, kapta a korábban kincsnek érzett lemezt, nekitámasztotta az első üzemen kívüli gépnek, és már rohant is… volna, ha valami vissza nem tartja. "Mennyit fogok én ezért ülni", sajdult a szívébe, "nem bírom a bezártságot, hagyjanak nekem békét, fene sem küldte Sanyit a gép alá. Ja, igen, rögtön azt fogják mondani, hogy csórtuk a lemezt. De ha már mindenáron vágni akartam, előbb meg kellett volna győződnöm, hogy biztonságos-e". Megkerülte a gépet és kis híján összerogyott, amikor egy szem barátját ott találta mozdulatlanul, vízszintes hasalásban, a francia pasasról elnevezett gyári gép alatt. "Ezen már nem tudok segíteni, most rohanok, valahogy úgy kell visszajutnom, hogy azokat a nyavalyás ujjlenyomatokat őrző, hozzám tapadt lemezt tüntessem el. Egyelőre berakom a szép szemű barátnőm sosem használt szekrénye mögé, aztán éjszaka, mikor kevesen tengenek-lengenek a derengő fényű gyárunkban – erre senki nem jár –, ici-pici darabokra szabdalom, és csiribí-csiribá, eltüntetem". Már indult is… volna, mikor az a valami, ami először visszafordította, újból adott egy lökést hátrafelé. Letérdelt, megfogta Sanyi csuklóját, "legalább pulzusa van-e még, világéletemben ki nem állhattam a kockafejűeket, akik csak akkor zengedeznek szép dalokat, ha saját magukat nem veszélyeztették vele. Hát lássuk". Sanyi csuklója meleg volt. Kitapogatta az ütőeret, és meglepődött az egyenletes szívdobogástól. Élt. Sanyi vett egy nagy levegőt, balra fordította a fejét, amitől Imi majdnem szívszélhűdést kapott, és annyit mondott:

– Marha vagy, szólhattál volna, hogy lenyomod azt az izét, ha nem hasalok el…

Közben a túlsó oldalon ketten tenyerüket dörzsölve örvendtek meg az ottmaradt lemeznek.

– Haver, kétujjnyi széles sávokra metsszük, aztán annyi kést csinálunk belőle, hogy háromhavi fizetésünket felturbózzuk.

– Hé, hasalj gyorsan mellém, mindjárt jön a nyikorgó, és ne mozdulj! Az előbb is megcsiklandozta az oldalam egy picit, még jó, hogy nem vagy kövérebb nálam.

Imi odahasalt mellé, és egymás után süllyedt, emelkedett, süllyedt, emelkedett, több tucatszor a penge.

– Te hogy bírod? A frász esz meg!

– Á, semmi gond! Ilyenkor, mikor baj van, jobb, ha nem idegeskedik az ember, különben sem tesz jót az egészségnek.

– Azt hiszem, befejezték, én kimászok, csak óvatosan, oldalazva.

– Igen, befejezték. Most képzeld el, ha valamelyikünk klausztrofóbiás, mint én – sikoltott egy öblöset Sanyi, és önkontrollját elveszítve repült ki az álló szerkezet alól.

– Maguk mit csinálnak itt munkaidőben? – szólították meg kórusban a két szerencsefit, fehér kitűzőjüket törölgetve, hogy jól látható legyen funkciójuk.

– Á, semmi, elnézést kérünk, csak találtunk itt egy nagydarab, szekrény nagyságú inox lemezt, gondoltuk, felszeletelésre vár, és ha már úgy sem volt dolgunk, segítettünk a rászorulónak.

– Tűnjenek el, kérem, különben kénytelen leszek jelenteni az igazgatóságon – sziszegte oda Sándor.

– Bocsánatukat kérjük, már itt sem vagyunk…

Úgy tűnt el mind a kettő, mint úthenger alatt az egyenetlenség.

– Látod, nem kell úgy berezelni. Máskor figyelj jobban, ha unalmunkban ránk szakadt szerencsével élünk. Szedjük össze, amit ezek a drága jó emberek megcsináltak.

– Sanyikám, légy szíves, ne haragudj!

– Tessék!?

– Még bajod is eshetett volna…

– Á dehogy, „kiváló” őrmesterem volt a hadseregben, kevesen feküdtek annyit, mint én, tudod, nem ám alvással.

– Ja… Na, menjünk!