Világhír!

Kovácsné ráunt a hétköznapi jólétre. Villájuk kertjében, medencéje mellett a garázst fürkésző szemeivel vette lajstromba értelmetlen életét. Huszonöt év után, a tizenhat szobás vityillón, a gyárnak beillő műhelyen, villának beillő nyaralón, hét darab első osztályú kocsin kívül mit is mondhat magáénak? Rádöbbent, hogy semmit! Ekkor eszébe jutott a bankbetétjük is, de mi az a 2 000 000 Euró! Sosem fog Paris Hiltonnak a nyomába lépni, akit egy világ ismer, egyszerűen és simán a nevéért.

            Műszak vége után, a vezérigazgatóvá serdült főnök és mindenes férj, meglepődve vette tudomásul, hogy tejben-vajban fürösztött neje lekapja a tíz körméről a szerinte mit sem érő életük miatt. Röviden vázolta a tényállást: őket senki sem ismeri!

            – De drágám, legalább ezren ismernek…

            – Jó, jó, de ki ismeri a nevünket?

            – A nevünket még többen ismerik, két-háromezren is talán.

            – Én két-hárommilliárd embert szeretnék!

            – Mit szeretnél két-hárommilliárd emberrel?

            – Azt, hogy ennyi ember ismerje a nevemet!

            – A tiedet, vagy a miénket?

            – Természetesen az enyémet, kit érdekel a te hétköznapi, Kovács neved.

            – Akkor a leánykori nevedre gondolsz?

            – Nem, én Kovácsné vagyok, és szeretnék olyan híres lenni, mint Paris Hilton!

            – Az a liba?

            – Engedelmeddel, Kovács úr, liba vagy nem, ismeri az egész világ.

            – Azért az túlzás!

            – Akkor a fél világ, mondjad már!

            – És mit ismernek róla, csupa jót és szépet?

            – Az nem érdekel, a lényeg, hogy ismerjenek! Amíg odavoltál, ki is dolgoztam, hogy ezt hogyan érhetjük el.

            – Úgy érted, lelkecském, hogy a te becses Kovácsné nevedet világhírűvé tesszük?

            – Ahogy mondod, kincsem. Kincsem? Még hogy kincsem! Pipogya, semmirevaló, Mézga Géza-szerű műbútorasztalos!

            – Csendesen jegyzem meg, nem emlékszem, hogy az utóbbi húsz évben egyszer is, ha szeszélyből kedved szottyant bármire, meg ne tudtam volna adni.

            – Bármit igen, de a világhírt nem!

            – Az nem úgy megy, bogaram.

            A férj úgy gondolta, hogy az elmezavarnak e fázisában megértően igyekszik viselkedni, különben is Salamon doktor telefonszámát nem mentette, így most nem tud értekezni vele, ő pedig a hasonlóan szédült magatartás esetére az egyetértést és meghallgatást ajánlotta.

            – Mondd, aranyom, hogyan gondolod kivitelezni a Kovácsné neved világhíressé tevését?

            – Az én Kovácsné nevemet a következőképp tudjuk világhírűvé tenni. Hányszor csaltál meg életedben?

            – Soha, drágám, a huszonöt év alatt soha!

            – Ne hazudj, ez most fontos. Ne keserítsd itt a helyzetet, végül is a jövőnkről van szó!

            – Nézd, Zsuzsin, Ildikón, Margiton, Etelkán, Irénen, Sacin, Amálián, Zsókán, Eszteren, Editen kívül nem ugrik be, hogy mással megcsaltalak volna.

            Kovács úr hirtelen őszinteségi rohamot kapott a neje irritáló viselkedésétől, de nem azt kapta, amire gondolt. Nem fejmosást, hanem egy tenyeres ütést a jobb arcára. Nem volt egy verekedős férfi, így a bal arcára irányult szabályos tenyerest sem védte ki, illetve nem ütött vissza. Kicsit begurult, és még huszonnyolc hölgyet kapásból sorolt fel. A feleség lendülő kezeit erős markával, csukló alatt röptében kapta el; az asszony edzett volt, de a teniszleckében tanult tenyeres bevitelét nem tudta összehozni.

            – Kovács úr, tudod miért kaptad ezeket a pofonokat?

            – Van elképzelésem, gondolom, a hölgykoszorú felsorolásáért.

            – Ezt bizony azért, méghozzá az ostobaságodért, amiért nem befolyásos nőkkel, országos szinten kulcsfunkciókba kerültekkel hetyegtél – visította Kovácsné. – Bezzeg, akikkel én lefeküdtem, ma mind kormányzati, parlamenti csúcspozíciókban vannak kis hazánkban, jelen pillanatban a legeslegmagasabb szinten.

            – A mindenedet! Te fűvel, fával összevissza csaltál!?

            – Kérlek alássan, drágám, jövőnk érdekében feküdtem le olyan emberekkel, akiből kinéztem, hogy egyszer majd hasznunkra lehetnek.

            – Nekünk? Neked kell a világhírnév!!!

            – Akkor hasznomra – mondta Kovácsné.

            – Te eszement Lujza! Ki mindenkivel feküdtél össze huszonöt év alatt?

            – Név szerint akarod?

            – Majd eljutunk oda is, most szám szerint kérném.

            – Fogalmam sincs, drágám. Arra nagyon ügyeltem, hogy mindenki emlékezzen rám. Egy kapcsolat mindig legalább három hónapig tartott. Tettem róla, hogy minden nap találkoztunk és akcióztunk, nehogy véletlenül elfelejtsen.

            – Mit akarsz ezekkel a hányingert keltő ostobaságokkal?

            – Ebből a hányingert keltő ostobaságból kijutni! Te ügyefogyott, ha mindenünket eladjuk, akkor a világhírnevet megvehetjük.

            – Neked?

            – Nekem bizony, nekem! Ez persze anyagilag téged sem érintene hátrányosan.

            – Anyagilag most is elvagyok briliánsan, veled együtt, drágaságom!

            – Ó, de kisstílű vagy! Nos, milyen kozmetikumokat használok én?

            – Mindenből az elképzelhető legdrágábbat!

            – Azon belül a csúcsmárkákat veszem meg. Rövid idő után rájöttem, hogy pocsékabbak az uborkapakolásnál és a kamillaborogatásnál, így mikor elméletileg elfogy, kiöntöm őket, majd veszek újakat.

            – Te pocsékolod a pénzünket!

            – Nem, csak eredményes kísérletet tettem.

            – Már végképp kíváncsivá tettél, hogy mit szült nem éppen szokványosan működő agykerekeidnek forgása.

            – Nos, drágám, az összes engedélyt megszereztem. A szabadalmazási és márkaeljárást, úgy gondolom, hetek alatt lebonyolítom.

            – Mit akarsz szabadalmazni és milyen márkát?

            – A Kovácsné-féle regeneráló krémről lenne szó, amit az ország összes kozmetikusának használni, illetve propagálni kellene külföldre.

            – Tudod te, mennyi pénzbe kerül ez?

            – Nahát! Csak ez kerül pénzbe, mert a kozmetikum előállítása nem. Hazamész és hozol egy tonna agyagot a szülőfalud széléről, azt négy tonna, legolcsóbb kozmetikummal összekeverjük. Nincs az a szakbizottság, amely jó pénzért a világmárka címet meg ne adná.

            – Honnan akarod ezt a nem csekély ügyletet finanszírozni?

            – Már mondtam, mindent eladunk, az utolsó és utolsó utáni ingó és ingatlan vagyonunkat, valamint a bankszámlánkat felaprózzuk.

            – Akkor már holnap mondjak fel a munkásoknak?

            – Nem holnap, már ma írd meg az összes felmondást!

            Kovács úr elég pipogya volt ahhoz, hogy cseppet sem hűséges felesége, cseppet sem hűséges férjeként mint rongybábut hagyja magát vezetni. Megtette ezt a nem egészen normális lépést. Kovács úr előrelátásának köszönhetik, hogy ennek a vállalkozásnak a csődjéről nem a kék ég alatt, hanem egy első osztályú, juszt sem eladott sátorban, két első osztályú, azért sem eladott hálózsákkal felszerelve beszélgethetnek a városi park kevésbé látogatott szegletén, tábortűz ropogásának közelében, ami a központi fűtést helyettesíti. Kovácsné teljes meggyőződéssel vallja, hogy ez az egy darab sátor és két hálózsák elszabotálása hiúsította meg világra törő tervét. Csak azért nem hagyja ott Kovács urat, mert már összeszoktak, még egy ilyen marhát nem találna.