Segítség

– Hahó! Megjöttünk! Innen hívtak mentőt? Hahó! Merre lehet a beteg? Józsi, nézz már körül a lakásban, még jó, hogy nyitva hagyták az ajtót.

– Doki, gyere már, itt fekszik egy krapek a földön, és össze-vissza hápog. Lehet, hogy beszívott.

– Szép, jó estét uram, keljen már fel! Maga hívott mentőt? Ne mókázzon már! Olyan, mint egy ponty, ahogy így nyitott szájjal kapkodja a levegőt. Hahó, jóember, be van rúgva? Gyere már Józsi, szagold meg!

– Dokikám, ez nem bűzlik az alkoholtól egy cseppet sem.

– Akkor meg egy felelőtlen alak, kihívja a mentőt, aztán meg fütyül ránk! Hapsikám, keljen fel, és fizesse ki az ötezret, hogy meg tudjam vizsgálni a beteget!

– Doki, nem képzelhető el, hogy ez itt a beteg?

– Akár az is elképzelhető, Józsikám, most hogy így mondod, csak azt nem értem, hogy akkor miért játssza az eszét, ahelyett, hogy leperkálná a vizsgálati díjat, hiszen ez az ő érdeke… Jóember, fizesse ki az ötezret, ne tátogjon! Figyeljen ide, ha hátrafelé néz, az nagyon egészségtelen, a kisgyermekeknek is azért teszik előre a játékokat, hogy ne romoljon a szemük.

– Dokikám, valamit mutogat a kezével, azt hiszem, a zsebére mutat.

– Nézd, Józsikám, én a zsebében nem fogok turkálni, az biztos, és te sem! Nem tolvajok vagyunk, nem gazemberek, hanem életmentők. Életet menteni pedig bármilyen körülmények között kutya kötelességünk, ha kifizetik a megfelelő díjazást, mert ugye a kocsi benzinnel működik, nekünk fizetés dukál, és a tudásért is fizetni kell. Ez az ember meg, úgy látszik, fütyül ránk. Józsikám, próbáld már meg észhez téríteni!

– Öregem, kaparja ki a zsebéből a pénztárcáját, segítek majd kivenni az ötezrest. Ne rángatózzon, az nagyon rossz hatással van a szervezetére, ki tudja, mi a baja. Így a doktor úr egy egyszerű sztetoszkópos vizsgálatot sem tud megejteni, sőt még a pulzusát sem tudja megmérni. Legalább ezt az alapdíjat ki kéne fizetni.

– Remek, kipottyant a zsebéből!

– Józsikám, felhatalmazlak, hogy vedd ki belőle az ötezrest.

– Itt tízes van, Doki.

– Vedd ki a tízest, és rakj oda öt darab ezrest. Tisztességes emberek vagyunk, nem játszunk a szakma becsületével, senki ne csináljon belőlünk bohócot. Tegyél már valamit, Józsikám, hogy ez a pasas ne rángatózzon és pihegjen! Odaraktad a pénzt? Jó, akkor nézzük… Ejnye-bejnye, azt hiszem, ez a beteg! 300/200-as vérnyomás, az picikét nagy. A pulzusszám sem teljesen tökéletes, ez így egy sprinter szívritmusával megegyező dobogás, az a gyanúm, hogy itt kisebb probléma van, de nem kell megijedni, azonnal beadok egy injekciót. Lesz olyan kedves háromezret kifizetni! Ember, magához beszélek. Ez már megint hápog, és levegőért kapkod, ahelyett, hogy kifizetné azt a nyavalyás pénzt, hogy részesíteni tudjam minden szükségesben. Ez szabotál minket! Egyszerűen nem engedi, hogy gyakoroljam a hivatásomat az esküm szerint. Józsi, most az egyszer még elveheted a háromezret, abból az ötezerből, amit visszatettél. Oké, na, add csak szépen ide a gyógyszeres táskát, adunk neki egy kis vérnyomáscsökkentőt és ritmusszabályzót. Nem nagyon súlyos az eset, de azért nem is tüsszentésnyi. Forduljon oldalra, jóember! Hahó, öregem, ne játssza itt magát! Hogy segítsek, ha semmiben nem hajlandó együttműködni? Gyere, Józsi, segíts, döntsd oldalra ezt a szabotőr, roppantul ellenszenves krapekot. Ha tudnám, hogy egyéb vizsgálatokra nem szorul, akkor most úgy leszedálnám, de úgy! Na, nyomjuk be, jó! Ez még mindig remeg. Miért remeg maga?

Közben az ember kínlódott és küszködött az életéért. Mindent megtett, hogy legalább annyit ki tudjon préselni a száján, hogy "doktor úr, segítsen!" A helyzet az, hogy sem ereje, sem energiája nem volt már a roham kellős közepén. Sejtette, hogy mi a baja, néhányszor életében előfordult már az epilepszia megnyilvánulása. Gyakorlatilag gyógyultnak is gondolta magát, azzal persze tisztában volt, hogy az e típusú betegségek akár évtizedek után is, teljesen váratlanul előjöhetnek újra. Most következett a legkellemetlenebb rész, amire az orvos ráüvöltött.

– Ember, ne köpködjön, én jót teszek magával, és így megaláz! Józsikám, hívd ki a rendőrséget, ez az ember gúnyt űz a neki segíteni szándékozó orvosból, azaz belőlem, ráadásul akadályoz a munkámban.

– Dokikám, hagyjuk a fenébe a csóreszt. Szerintem nemsokára rendbe fog jönni, vagy beadja a kulcsot.

– Hát azt ne próbálja meg, akkor ki fog fizetni?!

A roham csendesedett, a szerencsétlen olyan hallucinációs, fél-éber kómaállapotból kezdett visszaderengeni az élők sorába, valami olyan állapotból, ami nem lehet túl messze a haláltól. Keservesen, nehéz szempillákkal, ólmos nehezen pillogatva, fátyolosan körültekintett a szobában. Derengett neki, hogy beszélnek hozzá, sok szót elkapott a neki hintettekből, de kitisztulni csak most kezdett.

– Hahó, jóember, fizet már végre?

– Bocsánatot kérek! Elnézést, hol vagyok?

– Hol a túróban lenne, maga hívta a mentőt?

– Tisztelettel, én hívtam.

– Miért hívott mentőt?

– Hát az epilepsziás rohamom miatt.

– Nézze, maga nem orvos, nem mondhat diagnózist saját magáról. Teljesen ellehetetlenített munka közben, ezért fel fogom jelenteni inkollaboratív hozzáállásáért.

– Bocsánat doktor úr, de az előbbig nagyjából el voltam ájulva.

– Már megint orvosi véleményt alkot saját magáról! Én vagyok az orvos, én döntöm el; maga nagyon is magánál volt, itt hápogott, prüszkölt, leköpött, vergődött, egyszerűen nem volt hajlandó kommunikálni.

– Elnézésüket kérem, valóban nem voltam magamnál.

– Na, majd az őrszobán, öregem! – lépett közbe Józsi.

– Tisztelettel, milyen őrszobán?

– Kihívtuk ugyanis a rendőrséget, hogy egyszer és mindenkorra elvegyék a kedvét a téves hívásoktól, az orvost betegétől való elvonásától, nem utolsósorban a fizetés megtagadásáért, és az orvosi szakmával szembeni gúnyűzésért.

– Józsikám, te várd meg a rendőrséget, add át ezt az elvetemültet a közegnek, én lent megvárlak a kocsiban.

– Hívás van, adom!

– Mi van? Mit mond? Hová, hol? Józsikám, átadom a telefont, én ebből egy árva szót sem értek.

– Dokikám, az a helyzet, hogy ez is valami hasonlót művel, mint az előbb ez a semmiházi. Fúj és liheg a kagylóba, úgy hallom még a foga is vacog, de nem mond egy szót sem.

– Látod a telefonszámot?

– Látom.

– Be tudjuk azonosítani a helyszínt?

– Be, de minek? Ilyenekhez nem megyünk ki, amíg nem hajlandóak tisztességes együttműködésre, még egy hívás erejéig sem.