Úgy emlékszem, mintha…

Akkor is háború volt. Két egyenruhás sereg hajtotta a fűzőset, ahogyan máskor is. Teljesen mindegy, hogy a legelő közepén, vagy a Wembleyben zajlik egy – olykori barátságosnak tekinthető – háború, a harcosokat és a hátországot egyaránt beborzolja, az első percektől az utolsókig. „Hányszor fújt már a nyolcvannyolcadik percben ez a mindenkor selyemvigyorú lapmester. Elfogult a disznó, most bezzeg kivárja, de mi végigtotojázzuk!", gondolta a kapus, látványosan ellenőrizve, hogy a labda tényleg bőrből van-e, vajon kerek, esetleg nem eresztett-e le az utolsó alig két percre? Pattogtatta. "Hörcsögülj meg, te kezed óráját hanyagoló malac!", gondolta.

Az egész csapat diadalittas egyenruhás harcosai, felszaladtak az ellenfél kapujához. "Nekünk ma nem elég a döntetlen. Ha már ezen a csodás időjárású napon csatát vesztettünk, legalább a földbe ne döngölődjünk" alapon állt védekezőre az a bő negyven évvel ezelőtti sereg, akikről a mesélőnek hirtelen nem ugrik be kiléte. Már nem emlékszik, kik ellen és pontosan miért küzdöttek. Egy biztos, a győzelemért!

Nem lehet barátságosnak nevezett a barátságtalan mérkőzés, ahol mosolyogva rugdossák a sípcsontokat, vagy mindent eldöntő selejtező, olyan focista nincs, aki ne harcba indulna, háborúba, és aki ne a vert sereg majomnak álcázott, senkinek sem kellő pszichózisába esne vereség esetén, a bundamérkőzéseket is beleértve. De hát esete válogatja, mégis akadnak még cserepezett, sármos mosolyú gyönge lábúak, akik leszegett fejjel pislognak félre, motiválatlanul nemzeti himnuszok hallatán. Jelezni szánják, hogy ez az egész nem róluk szól, ők csak statisztálnak.

Akkor, ott, a kapus két kezében, bámulást mímelő szemeivel épp reklamálni szeretett volna, hogy labda helyett csiszolatlan, folyómedri követ fog, amikor észrevette a kis kopaszt, aki valahogy úgy kerülgette, mint a ragadozó macskafélék egy gnút.

Előbb jobbra fordult, aztán balra, majd háttal a pályának, de a kis kopasz, nem engedte. A legfőbb hadvezér lapmutogató a félpályáról visszakocogott, ilyet még ő sem látott. A kapus a sem kidobni, sem kirúgni nem tudta a labdát, pedig nagyon szeretett volna szabadulni tőle, hadd dekázgassanak és gurigáljanak egy picit még a csapattársak, aztán ennek a per pillanat morcit játszó pikulásnak is kötelessége lesz fújni. Miután a síp megszólal, rábrekeg egyet.

A kis kopasz láthatóan akart valamit.  Ilyen közelről, a gyanú árnyéka sem merült fel, hogy a kapust rugdosná, amikor hol jobbra, hol balra suhintott egyet csukájával, ahhoz elég távol, hogy egy kotkodácsoló liba se minősíthesse szabálytalannak.

„Rendben van, születhettem volna egy kicsit hamarabb, akkor az aranyosok között lennék –gondolta a kopasz. – Na, jó, nem olyan nagy ügy egy olimpián győzni, de azért szívesen lennék az élő szobrok egyike. Itt, a többiek már mind kifeküdtek, legelésző tehenek csak, de kényszerű pocakot növesztek, ha kell, és hússzor úgy meggöndörítem a hajam, mint mások – ez nem fog menni, mert nincs – üsse kő.  A végére ne agyon alázottan hagyjuk el ezt a szinte alig koptatott pályát, ami majdnem úgy néz ki, mint szűk kilencven perccel korábban. Az összes jelzővonal tökéletesen kivehető. Egyik oldalon őrjöngenek, a másik oldalon még csend van, de kifelé menet lapulhatunk".

A kis kopasz ugrándozott, és az egyik lepattintásnál, ha egész testtel nem vetődik a labdára az őt egyre kevésbé kedvelő ellenséges sereg golyófogója, úgy veszi el tőle, mint haját az idő. Majdnem kipöckölte alóla, és a bíró csak tátott szájjal állt. Mi tagadás, azt igen korán elkezdte veszíteni.

A közönség egy része hörögve a kedves édesanyját ajánlotta, előbb neki, aztán a világ összes nem az ellenfél táborának szurkoló focidrukkernek. Jobbra, balra tekeredve, két kezében mellére keresztbe szorított labdával, csak nézte, miért nem fúj a bíró. Ilyet nem lehet csinálni! Legalábbis nem volt előzménye. Hogy a fenébe rúgja ki ezt az egyre jobban utált bőrsajtot, ha nem engedi a zömök, aki ebben a pillanatban hátat fordított. "Na, végre", gondolta a kapus. Elindult, tett pár lépést a pálya közepe felé. A bíró is éppen meg akart fordulni, de amint látta, hogy sarkán megpördülve – ki tudja, talán a tarkójára is szemeket növesztett, jó annak, akinek kevés a haja –, valami furcsát csinál, megdermedt. Ehhez hasonlót még az aranyosok sem tettek, pedig szó, ami szó, elképesztően jól játszanak. Mit játszanak? Harcolnak, győznek és megsemmisítik az ellenséget. Igazi focistának a pályán, rendes körülmények között az ellenfél csakis ellenség lehet, mint diktátornak a demokrácia.

A kapus két kezében tartotta a labdát és lába éppen hátralendült, hogy egy túlsó pálya tizenhatosán belüli kirúgást rámoljon össze, és ekkor a kis tömör kopasz, FIFÁ-n innen, FIFÁ-n túl, rúgott. A bíró előbb feljajdult magában, aztán eltátotta a száját. Egyáltalán nem ért a kapus kezéhez, kizárólag a labdát találta el, és feje fölött bebillentette a hálóba. A bíró átspekulált és mérlegelt. Hallgatta azt, ami az ilyen csatákra nem jellemző, a síri csendet, majd a döbbenettől fakasztott hurrogást, mikor szép lassan szájához emelte a sípot és gólt fújt.

Bene – ő volt, vagy tévednék –, miután megcsinálta, megfordult. Vajon kivel játszottak, miért? Tétmérkőzés volt, vagy barátságos? Nem számít ennyi idő után, csak a végeredmény. Ha jól emlékszem, olyat tett, amit rajta kívül kevesen. Talán senki…