Hangyafrász

Zendülés rázta meg a hangyabolyt, a szolgatiszt riadót fújt. Műszakvéget jelzett a kürtös, sztrájkolni fogunk mától, te fürtös.

A nyugalom a hangyabolybon belül még látszólag teljes volt. Ki-ki tette a maga dolgát, a dolgozók dolgoztak, a harcosok harcoltak, a belső munkások szorgoskodtak. A látszatnyugalom alatt egy szűk "entellektüel" hangyacsoport már a nemesebb gondolatok mezején új jövőt látott kibontakozni a későbbi nemzedékek számára. Sunnyogva, csendben terjedt a híre mindenfele, de senki nem beszélt róla. Amikor – a Mindent Eldöntő Testület kivételével – a hírt már mindenki megkapta, kitört a hangyabolyban eleddig elképzelhetetlen. Dolgozók és katonák együtt rontottak rá a Mindent Eldöntő Testületre, kivétel nélkül likvidálva azt. A királynőt csak azért hagyták életben, mert kódoltságukban tudták, hogy utód létrehozására képtelenek. Úgy gondolták, ha majd a hímeket nem ölik le a királynő megtermékenyítése után, és a petéket nem kódolják, akkor egy igazságosabb, szebb hangyatársadalom jöhet létre, ahol rendesen, családokban, a gyerekek dönthetik el önnön jövőjüket, minden előrekódoltság nélkül.

A rövid életű hangyák zendülő csapatának első generációja elmúltával a jövő elkezdődött. Már nem volt szükség a királynőre sem, így kegyetlenül, hatalmas testű mozdulatlanságában, a petegyárat megölték.

A szép jövőben furcsa torziók fakadtak. A tejesen elhanyagolt hangyabolyon belül, minden család a legjobb apartmanokra pályázott. Az ez irányú helyezkedések napi tömeggyilkosságokhoz vezettek, egymás közti harcokban. A gyerkőcök mind egy szálig vezető beosztásra pályáztak, pedig a zendülés minden ilyen funkciót törölt, és az ezt betöltőket likvidálták. Katonák nélkül kész csoda, hogy egyáltalán életben maradtak. Inkább nem ettek, de a megvetett dolgozói szintre egyikük sem akart vissza süllyedni. Egész napjuk tespedés, pöffeszkedés, kivagyiskodás, urizálás volt, és egymás túllicitálásával telt.

Már három generációval voltak túl a zendülésen, amikor néhány tudós, aki a féltve őrzött kódolószerek rejtekhelyét még ismerte, súlyos döntést hozott, annak tudatában, hogy azzal magukat is megsemmisítik. A zendülés jó szándékú volt, olyan ablakokat nyitott meg a hangyáknak, amikre kódolt korukban nemcsak nem számíthattak, nem is gondoltak. De az egész társadalom számára e szűk csoport szerint minden félresikerült. Egy drákói beszabályozott világból, a teljes szabadosság még sokkal diabolikusabbat csinált. Fontosabbnak vélték a működőképes, biztonságos társadalmi visszarendeződést, még ha az teljes jogfosztottakká és a kódolóbizottság kénye-kedvének kiszolgáltatottá is teszi az egyedeket. Szemükben az összérdek, elnyomta az egyénit, főleg, hogy láthatták az egyéni önrendelkezés teljes csődjét. Arra nem gondoltak, hogy még néhány generációnyi várakozás, akár pozitív irányú elmozdulást is eredményezhet. Ők akkor, ott éltek, és döntöttek.

Hogy tervüket véghezvihessék, orvosnak álcázták magukat. Ez a már létező egyedek utókódolását tette nekik lehetővé, gyógyszer gyanánt beadva azt. Így, ugyancsak részleges eredményt értek el, a teljes és feltétlen dolgozó, katona stb. átalakulás már nem történhetett meg, ám a boly mélyén már hízott a jól elrejtett új királynő, akit ők is csak petegyárnak neveztek maguk között, hiszen többszázszoros hangyányi élete alatt, pár másodpercenként, megállás nélkül potyogtatta a petéket. A stratégiájuk kivitelezéséhez, az egész bolyt érintő járványt hirdettek ki, majd a kódolószereket beadagolva olyan félmulya egyedekké degenerálták a létező állományt. Az új petéket már a megfelelő algoritmus szerint, százalékosan kódolták. Nem kis önfeláldozás volt ez részükről, hisz a zendüléskori mészárlás kotty-fitty volt ahhoz, amire a katonáknak kódolt hangyától számíthattak.

Valahogy úgy próbáltak meg viselkedni, mint az egykori tanács tagjai, a funkcionáriusok és a hadvezérek, akik a nyakuk alatti csápokat bezárva és megigazítva, vigyázzállásban várták a véget.

Jól sejtették... A legelső kitermelt harcos réteg érzéketlenül és feltétel nélkül, pontosan végrehajtotta a számukra kódoltság hiányában ellenségnek értelmezett, teljes társadalom kiirtását.

Miután az emlékek foszlánya sem maradt meg a zendülésről; a nem gondolkodó, robotszerű hierarchizált egyedek ismét roppant jól működő hangyatársadalmat hoztak létre.

Egyetlen felmerülő kérdés: mi végre?