Annyiszor elmondta már mindenkinek, hogy
a Kanári-szigeteken volt latintánc-oktató, lassan maga is elhiszi. Annak
ellenére, hogy a kéthetes, néhai albán vendégmunkát, mint teljesen szakképzett –
minden területű szakképzetlenségben –, szokásához híven hazalandolással fejezte
be.
A meggazdagodás ismét
elúszott, és gyalogszerrel az említett – nem egészen nyugati országból – viszontagságos
hazadöcögésre kényszerült, hogy sokoldalú nemképzettségét a tizenöt-ezredik
munkahelyen is kamatoztassa.
Rekordhosszúságot
döntött így is. Általában kevesebb, mint nyolc óra után szokta megkapni az úti
passzust, de a latintánc-oktatás nagyon ment neki. Függetlenül attól, hogy
egészen mást nem csinált, hatalmas meggyőző erővel bírva, könnyűszerrel hitette
el magával.
A cipő is lekopott a
lábáról, ezért a nagypapa ajándékát nem volt hajlandó kitörő örömmel fogadni.
Vett neki az öreg egy összkomfortos, egy helyiségből álló, “mégiscsakházikót”.
Önerőből, szerencsétlenke, milliónyi próbálkozás után sem volt képes egy gyufás
skatulyát sem otthonául vásárolni.
Előbb tényleg latintáncolni
kezdett mérgében, aztán rájött, ha talál egy szerencsés balfácánt, esetleg
elcserélheti egy pár neki tetsző cipőre. Meg is bízta öccsét – ha már a
nagypapa kihagyta a jussból, és neki nem vett, hasonlóan díszes öröklakást –,
adja el két pár cipőért. Az egyik párat neki adja.
Az öcs, minden oldalról
kevésnek találta, a tizenhat pár cipőért vásárolt házikó kótyavetyi díját,
ezért gyors felinformálással, új horizontokat nyitott szakértetlen bátyja
előtt.
– Értem! Ha tizenhat
pár cipőért vette a nagypapi, akkor húszért add el, három pár a tied, jegyezd
meg! Így, egy párat megtartva, a többi tizenhattal lenullázom az adósságomat.
Ha jól forgatom magam, lehet, tizenöttel, és marad egy komoly cipőpárnyi
hasznom. Jó üzlethez ész kell! Megjegyezted, öcsi?
Az öcs fültövön vakarta
magát, és miután ő valóban túlképzett volt, felderengett neki, hogy egy
ostobával áll szemben. Az átlag sehogyan képzett – ahhoz nagyon értő – épp
olyan szakértelemmel nem lát, csak szemellenzők közé kényszerített, csőbe
szorított felméréssel, mint minden más specialitásában.
Ilyen körülmények
között, pillanatok alatt megtörtént az adás-vétel, de a táskányi cipő három
párja elfelejtett nem ott maradni.
– Mondd, bátyó, mikor
kaphatnám meg a közvetítési díjat?
– A közvetítési
micsodát, öcsi?
– Amiben megegyeztünk,
hogy a nagypapi ajándékának megfialtatása utánra nekem jár… Ha már a sehol sem
lakást választod, a fejed feletti biztos tető helyett.
– Mi jár neked?
Rendeltél újságot?
– Nem, kérlek! Három
pár cipő, a húszból engem illet…
– Szükségem van rájuk,
kell a pénz! Világos!? Különben is, egy latintánc-tanárral nem illik így
beszélni. Ha valaki meghallja, tönkremegy a presztízsem, soha nem hív senki
oktatónak. Nem hogy a Papagáj-szigetekre, de a Fricskába sem.
Mi ebből a tanulság,
talán semmi, talán sok. Hiszen akinek csak elvárásai vannak, évtizedeken
keresztül, de egy porszemmel sem viszonozza, nem célszerű baráti, sőt testvéri
alapon sem, ezredszer lépre menni. Jó magas, átláthatatlan határok
körbekerítésével kell, egójával önzőség-áradatában, akárhány cipő nélkül
hagyni.
2 megjegyzés:
Jót szórakoztam ezen. Köszi Alex.
Köszönöm kitartásodat, kedves Alex Barátom! :)
Megjegyzés küldése