Macsek és Sajó

Macsek, a reggeltől másnap reggelig tartó henyélését töltötte éppen, kiválasztott matracán, a Sajó nevű komondor hasára ágyazva. Sajó nem is morrantott, sőt, örült a különös szerepnek. Néha mérgelődött ugyan, hogy vajon miért kell Macseknek feltétlenül, előrejelzések nélkül, végigszántania összes mancskörmével az orrát… Ilyenkor felugrott, kényelmetlen perceket okozva a dörömbölő dorombolónak, aki aztán bosszúból, kétszer, háromszor fülébe harapott. Kizárólag saját, jól megfontolt érdekeit előtérbe helyezve hevert, de mikor leküzdhetetlen ingert érzett – márpedig ez gyakran előfordult –, akkor felszántotta Sajó orrát.

Néha beszélgettek. Macsek mindig lehülyézte, amiért a Whiskast adót mély megvetés helyett csontos megalázkodással rabszolgálja, önkéntesen, ez a bamba ebbarát. Ilyenkor előfordult, hogy Sajó is visszaharapott, bár mindig megbánta, mert – különben legbenfentesebb cimborája – egyenletes távolságú sormintával karmolta vágig oldalát, nyakát, fülét, vagy ami éppen mancsa ügyébe került.

– Kérlek, ne beszélj így róla, ő nemcsak gazdánk, örökös falkavezérünk, megdönthetetlen pozicióban, de a világon a legeslegjobb barátunk is. Bármelyik pillanatban képes lennék életemet adni érte!

– Ez a te marha nagy bajod, szolgalelkű Sajó-ó-ó, saj, saj-nállak… Ha kellünk neki, érdemelje ki. Soha nem fogok pitizni, abban a pillanatban, ha nem ad Whiskast – vagy egyéb, értékelhető, koszt-kvártélyon kívül is ergonómikus körülményeket –, szedem is a sátorfámat. Kelendő vagyok, még mindig jobbak a vadászösztöneim, mint neked, bár utálok mozogni, futni, lihegni. Te képes lennél egész nap, a múltkor azt hittem saját magam körmölöm-karmolom végig, amikor két lábon lihegtél az arcába. Azt várjhatja tőlem! Ha sokat macerál a szeretet kunyerálásával, minden karmomat és összes fogamat használom. Vajon melyikünket szereti jobban?

– Nem kérdés – válaszolta Sajó.

– Ilyen elbizakodott vagy?

– Á dehogy, félreértettél. Nekem ez nem kérdés, teljesen mindegy, kit szeret, az a fontos, hogy én mindenkinél, az összes kutyánál jobban szeretem őt. Tényleg, te egyáltalán szereted a macskáidat, mert így egymás közt bevallom, sétáltatás közben nem tudom, mit csinálsz. Ne húzd az orrod, tudom, nem szereted, ha nem itt fetrengek alattad… Én, majd kibújok a bőrömből minden kutya látványától, igyekszem megismerni őket.

– Mert hülye vagy!

Ekkor, a kertkapu melletti, rozoga léc hézagján, besomfordált egy nagy, kövér, villámló szemű macska tag. Sajó csak figyelt, mert Macseket ilyennek még sosem látta.

Leugrott róla és megmerevedett. Farkát enyhén meggörbítve, villámhárítónak tartotta az ég felé, és szoborrá vált, akárcsak a nagy kövér betolakodó. Sajó ide-oda csaholt volna, de most az egyszer látni akarta, mit csinál két macska, ha találkozik. Ha a kerítésen kívülről kutya érkezik, menten kiugatja, viszont az utcán örömtől vonyítva, lihegve és szimatolással rohan a többi kutya felé.

A rozsdabarna, kövér betolakodó a nyakát is felcsapta. Sajó egyáltalán nem tudta értelmezni, mi történik.

– Megdöglött ez a két szerencsétlen? – pisszegett oldalról összeszűkült szemű, szürke rajtafekvőjének.

Az szokásától idegenül, nem reagált, sőt, valami félelemszerűt vélt, zöld szűk szeméből és hihetetlen kimerevített füléből leszűrni.

Nem bírta tovább, vakkantott kettőt. Ekkor a nagy kövér idegen, akit nagyon szeretett volna közelebbről végigszaglászni, hihetetlen behemótsággal, lassan megfordult, majd, mint akinek megégették a talpát, vágtatott ki az utcára.

– Hé, Macsek, mi van?

Macsek, még mindig köztéri, életnagyságú macskaszobrot ábrázolt, csak lassan tért vissza, gondtalan fetrengő, lusta állapotba.

– Mi lenne? Itt volt egy macska… Nem elég rémes? Ha nem vagy itt, talán a sorsára jutottam volna.

– Hogy érted ezt?

– Nagyon egyszerűen, én kellett volna, elrohanjak. Remélem, megjegyezte egy életre – ha még találkozik valaha velem –, hogy én vagyok a falkavezér, mert kutyám van.

Sajó az egészből nem értett egy hangot sem. Leheveredett kerti kutyaháza elé, és engedelmesen felvette a már megszokott, macskának tetsző, szalmazsákpózt. Aludt ő is egy nagyot, álmában is százszor megköszönve, hogy nem született hülye macskának. Közben a hortyogó testén félig szundikáló macska vakarta fültövön magát, és köszönte meg, hogy nem egy ilyen idióta, alárendelt szalmazsák, szeretetpitiző vakkogóként éli életét.