Macsek, a reggeltől másnap reggelig
tartó henyélését töltötte éppen, kiválasztott matracán, a Sajó nevű komondor
hasára ágyazva. Sajó nem is morrantott, sőt, örült a különös szerepnek. Néha
mérgelődött ugyan, hogy vajon miért kell Macseknek feltétlenül, előrejelzések
nélkül, végigszántania összes mancskörmével az orrát… Ilyenkor felugrott,
kényelmetlen perceket okozva a dörömbölő dorombolónak, aki aztán bosszúból,
kétszer, háromszor fülébe harapott. Kizárólag saját, jól megfontolt érdekeit
előtérbe helyezve hevert, de mikor leküzdhetetlen ingert érzett – márpedig ez
gyakran előfordult –, akkor felszántotta Sajó orrát.
Néha beszélgettek.
Macsek mindig lehülyézte, amiért a Whiskast adót mély megvetés helyett csontos
megalázkodással rabszolgálja, önkéntesen, ez a bamba ebbarát. Ilyenkor
előfordult, hogy Sajó is visszaharapott, bár mindig megbánta, mert – különben
legbenfentesebb cimborája – egyenletes távolságú sormintával karmolta vágig
oldalát, nyakát, fülét, vagy ami éppen mancsa ügyébe került.
– Kérlek, ne beszélj
így róla, ő nemcsak gazdánk, örökös falkavezérünk, megdönthetetlen pozicióban,
de a világon a legeslegjobb barátunk is. Bármelyik pillanatban képes lennék
életemet adni érte!
– Ez a te marha nagy
bajod, szolgalelkű Sajó-ó-ó, saj, saj-nállak… Ha kellünk neki, érdemelje ki.
Soha nem fogok pitizni, abban a pillanatban, ha nem ad Whiskast – vagy egyéb,
értékelhető, koszt-kvártélyon kívül is ergonómikus körülményeket –, szedem is a
sátorfámat. Kelendő vagyok, még mindig jobbak a vadászösztöneim, mint neked,
bár utálok mozogni, futni, lihegni. Te képes lennél egész nap, a múltkor azt
hittem saját magam körmölöm-karmolom végig, amikor két lábon lihegtél az
arcába. Azt várjhatja tőlem! Ha sokat macerál a szeretet kunyerálásával, minden
karmomat és összes fogamat használom. Vajon melyikünket szereti jobban?
– Nem kérdés –
válaszolta Sajó.
– Ilyen elbizakodott
vagy?
– Á dehogy,
félreértettél. Nekem ez nem kérdés, teljesen mindegy, kit szeret, az a fontos,
hogy én mindenkinél, az összes kutyánál jobban szeretem őt. Tényleg, te
egyáltalán szereted a macskáidat, mert így egymás közt bevallom, sétáltatás
közben nem tudom, mit csinálsz. Ne húzd az orrod, tudom, nem szereted, ha nem
itt fetrengek alattad… Én, majd kibújok a bőrömből minden kutya látványától,
igyekszem megismerni őket.
– Mert hülye vagy!
Ekkor, a kertkapu
melletti, rozoga léc hézagján, besomfordált egy nagy, kövér, villámló szemű
macska tag. Sajó csak figyelt, mert Macseket ilyennek még sosem látta.
Leugrott róla és
megmerevedett. Farkát enyhén meggörbítve, villámhárítónak tartotta az ég felé,
és szoborrá vált, akárcsak a nagy kövér betolakodó. Sajó ide-oda csaholt volna,
de most az egyszer látni akarta, mit csinál két macska, ha találkozik. Ha a
kerítésen kívülről kutya érkezik, menten kiugatja, viszont az utcán örömtől vonyítva,
lihegve és szimatolással rohan a többi kutya felé.
A rozsdabarna, kövér
betolakodó a nyakát is felcsapta. Sajó egyáltalán nem tudta értelmezni, mi
történik.
– Megdöglött ez a két
szerencsétlen? – pisszegett oldalról összeszűkült szemű, szürke
rajtafekvőjének.
Az szokásától idegenül,
nem reagált, sőt, valami félelemszerűt vélt, zöld szűk szeméből és hihetetlen
kimerevített füléből leszűrni.
Nem bírta tovább,
vakkantott kettőt. Ekkor a nagy kövér idegen, akit nagyon szeretett volna
közelebbről végigszaglászni, hihetetlen behemótsággal, lassan megfordult, majd,
mint akinek megégették a talpát, vágtatott ki az utcára.
– Hé, Macsek, mi van?
Macsek, még mindig
köztéri, életnagyságú macskaszobrot ábrázolt, csak lassan tért vissza,
gondtalan fetrengő, lusta állapotba.
– Mi lenne? Itt volt
egy macska… Nem elég rémes? Ha nem vagy itt, talán a sorsára jutottam volna.
– Hogy érted ezt?
– Nagyon egyszerűen, én
kellett volna, elrohanjak. Remélem, megjegyezte egy életre – ha még találkozik
valaha velem –, hogy én vagyok a falkavezér, mert kutyám van.
Sajó az egészből nem
értett egy hangot sem. Leheveredett kerti kutyaháza elé, és engedelmesen
felvette a már megszokott, macskának tetsző, szalmazsákpózt. Aludt ő is egy
nagyot, álmában is százszor megköszönve, hogy nem született hülye macskának.
Közben a hortyogó testén félig szundikáló macska vakarta fültövön magát, és
köszönte meg, hogy nem egy ilyen idióta, alárendelt szalmazsák, szeretetpitiző
vakkogóként éli életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése