Igazságot tett magában

Szalmazsákja a különleges csigalépcsőn leereszkedés utáni sokadik hónapban, cellája nyirkosságát magába szívva lapult az odú kövére.

Egyszer vacogott, máskor kiverte a veríték. Előbb számon tartotta, aztán a csendeket vasajtó-csapkodással felváltott, morgó étkeztetések alapján sem bírta eldönteni, hogy napok, hetek, vagy hónapok óta lát csak derengést valahonnan, egy repedésből, felülről.

Talán, egy odarakott fáklya libbenő-lobbanó sejtelme szórt némi vaksötéttelenítőt, amit egy idő után szeme úgy megszokott, hogy egész jól körvonalazta lakhelyének belsejét. Viszonylag tágas, odúszerű volt, nagyon mélyen, rengeteg szinttel a felszín alatt. Kibírhatatlanul magányosnak érezte magát.

Volt, mikor a három – gyomrának korgásából arra következtetett, hogy pontos időben osztott – éhhalálgátló átadásakor, az ajtót enyhén megnyitva, kedvesen morogtak hozzá. Előbb félt, nem értette, miért nem hallgatják ki, mikor lesz tárgyalás, ítélet, bármi. Kikérte magának, persze csak csendesen, némán, a hangnemet. Később, ha lehet, táncra perdült volna, mikor foglárjai, a híg löttyök átadásakor, vérszomjas emberiségveszélyének, elpusztítani való poloskának, repülő patkánynak nevezték.

Megkedvelte őket, hiszen akik ilyen jóságosak, legalább egy kis szeretetet kiérdemelnek. Posztó ruhája pókháló vékonyságúra kopott, és a boltívet tapogatva, végigszámolta az összes beépített követ.

Jöttek ezek a kedves emberek, és nap mint nap szólongatták. Sosem a nevén, egyszer gödörbe valónak, másszor tengerbe dobandó nehezéknek.

Nem sokat beszélt, csak amit kérdeztek. Egyrészt megértette, hogy neki kijár a szigorú büntetés, ha járatja a száját, másrészt az udvariasság sem engedte, hiszen ezek a kedvesek mégiscsak foglalkoznak vele. Nem is kicsit, sokkal többet, mint… hát nem tudom, de azért foglalkoznak vele.

Mikor rosszul viselkedett, nagyon-nagyon megverték. Annyiban segítette, hogy sokkal erősebb fényeket látott a messziről belobogó, sejtelmes homálynál. Már végképp elfelejtette, miért is hozták be. Homályos emlékei voltak csak, hogy egy piactéren, épp tojásvásárlás közben kapták grabancon a martalócok. Jóságuknak hála, még saját lábán jutott, a háromnapi járásra magasló vár belsejébe. Ez kicsikét fárasztotta, nehéz volt lovak közt futni, de meg kell adni, azóta becsülettel hagyták kipihenni magát.

Nem finnyáskodott, mint az elején, mikor három napig nem tudott, már nem is emlékszik miért, enni. Pedig, épp olyan finomat kapott, mint mostanság. Érthetetlen, nyápicoknak tényleg nem jár a ragacs! A haja majdnem derékig ért, szabadidejében néha megpróbálta befonni szakállát, de soha nem sikerült, egymásba tapadtak a tincsek.

Ez fájt neki. A haja nagyobb ellensége – másként kevésbé barátja – őrzőinél. Jött-ment, csak az orrán danolászott. Kedvelték a hangoskodást, ő is olyan domborún beforduló volt, mint boltíves, egyenletes salétrommal tapétázott otthona.

Egy nap kellemetlenül erős fény vágott a szemébe.

Rájött, hogy ítélet nélküli kivégzés következik. Vastag kötéllel hátrakötözték kezeit, ketten hátul fogták, egy előtte ment. Megpróbált odébb állni, de nem volt hová, ebben a szűkre méretezett, hatalmas föld alatti világban.

Megdöbbentette, hogy nem lefelé mennek, bár semmi nem volt lejjebb az ő szintjénél. Egy adott pillanatban ráeszmélt, nem is úgy van, amint gondolta, a kivégzéseket a felső szinteken csinálják. Ennyi fényt régen látott – addig, kendővel lekötött szemű embernél is kevesebbet –, ez neki sok volt. Jöttek-mentek a folyosón, elsősorban katonák, néhány rab is, láncokat húzva maga után. Ismét hálát adott magában kísérő barátainak, hogy emberül bántak vele, mert tömlöcében csak ritkán verték vasra.

– Itt megáll! – mordult rá az egyik dohos hangú. Bekopogott.

– Bújj be! – kiáltott ki, a „valaki”.

Sosem gondolta, hogy ilyen körülményes dolog a kivégzés, a végén még megbüntetik és esetleg kétszer vagy többször is kivégzik, ha rossz fát tesz a tűzre, így tisztességgel álldogált, még mindig két martalóc társaságaban. Nem tudni, mi történhetett bent, de a pincehangú hervadt tekintettel lépett ki.

– Menjen be! – szólt rá.

„Vajon mi történhetett, elveszítettem a barátságát, vagy megint valami rossz fát tettem a tűzre, hogy lemagáz", gondolta, és belépett.

– Üdvözlöm! – szólt egy nyakravalós, láthatóan magas rangú, kedves ember. Fegyvere, sisakja egy asztalon hevert.

– Na, idefigyeljen! A cimborája mindent bevallott, már tudjuk, hogy ártatlan. Nyugodtan hazamehet, kiutalunk magának hatvan deka kenyeret, és húsz deka szárított húst. Adunk egy papírt, hogy igazolni tudja távolmaradását, és hogy nem maga volt a bűnöző, hanem épp az áldozat.

Nem emlékezett már, miféle áldozat lehetett, és kinek a keze alatt, de ilyen illendő beszéd megkívánta a viszont udvariasságot. Tisztelettel, szívélyesen hajtott fejet.

– Szeretnék kérdezni valamit, ha meg nem sértem a vitéz urat!

– Én vagyok itt a parancsnok, jóember, és rengeteg a dolgom, egy fikarcnyi vesztegetni való időt sem hagyok, különben csúnyán ráharapok. Hová jutnánk, ha dobálóznék életem perceivel, mikor ezer, meg ezer megoldani való ügy nyomja vállamat. Ím, tisztes kivizsgálással, a maga ügyének megoldása is nekem köszönhető. Szinte éjjel-nappal dolgozom! Röviden mondja, mit akar? Különben, az igazságszolgáltatás akadályoztatásáért, hivatalból feljelentem magamnál!

– Azt szeretném tudni, a cimborámat hogy hívják, és merre találom?

– Már sehogy nem hívják, tegnapelőtt vallott, tegnap hajtottuk végre kiszabott ítéletét. Mit akart vele?

– Csak látni szerettem volna. Esetleg, utólag, vihetnék neki egy csokor virágot…

– Most megfordul, kimegy, és elhagyja a várat! Amint lejelentkezett otthonában, munkába áll! Megértett?

– Mélységes alázattal, természetesen. Már itt sem vagyok…

Fordult és lelépett, hiszen világos dolog, hogy ilyen magas poziciójú ember hátramozdítója nem lehet. A kiutalt sok deka étel is jól fog jönni, mert halványan emlékezett, hogy gyerekei vannak. Felesége is volt, reméli, még élnek.

Az a bizonyos személy, akit, saját bevallása miatt, előző napon, az élők közül kiállítottak, talán az ő invitálására ment tojást lopni a piacra… Még rágta a körmét egy darabig, aztán igazságot tett magában. A tojáslopás hatalmas bűn, joggal akasztják fel azt, aki arra vetemedik. Egyikükkel már megtették, így lelkiismeretfurdalásra oka nincs!

Hazament hát, és az udvar sarkában, mai napig különös gonddal őrzi tyúkjainak napi – ki nem állhatott – ajándékát. Sokszor visszavágyik a vármélybe, mert az asszony, igen mérgesen, minden pillanatban szemére veti azt a röpke tizenhat évet, amit „összevissza kalandozott” széles jólétben.

Gyerekei sem köszönnek egy ilyen csavargónak. Gyűlöli a piacot, ha nem járna érte kaloda, néha saját tyúkjainak tojásait is szétloccsantaná.