Az utód

A vízilovak is egymást harapdálták ugyan, de megvetéssel fésültek nemlétező hajat, fültövük alatt, még a krokodil-lét gondolatától is irtóztak. Eszement agyatlanoknak vélték őket, mint távirányítású esernyőket, akik a látszólagos nyugodtság társas gyönyörében, időnként egymásba törték fogaikat. Hatalmas, barázdálatlan, egyfognyi agyuk – bár éppen a hipopacik sem agytrösztök, és biológiatudósok –, olyan lekicsinylő volt. Mindegyiket elnevezték valamilyen vízilónévre.

Zoza egyik délután, a csendes pihenőnek egymás viselkedését sandán vizslató szakaszát megtörve, beúszott a többi, nagy szemű farönkforma közé. Ezek támadást elhárító, összevissza harapdálással jutalmazták, de Zoza nem érezte. Kimászott, és olyan messze ment kedvenc pocsolyájától, ami egy folyó holtága volt, mint még soha.

Nekiállt, csak potyogtatta a tojásokat, mint egy piros, ínycsiklandó földieper apró pöttyeit, nagy, kitátott szájjal, dermedt merevségben. Talán mandulavizsgálatot is lehetett volna veszélytelenül végezni. Aztán jól bekotorta mindet az előzőleg kiásott, homoki vacokba, és visszabattyogott.

Útközben elfelejtette, honnan, de ösztönindíttatásból, komoly, érzéketlen, csíkszerű tojásvédővé vált.

Mikor eljött a kicsinyek előbújási ideje, csak nagy nehézségek árán sikerült ösztöninváziójának pusztító indíttatásait lefogni. Majd rácsodálkozott, milyen sokan vannak ezek a kis… – picit elgondolkodott, aztán abbahagyta – valamik.

Hetet sikerült szájába nyalábolni, nézte a többit, valami furcsa tehetetlenséggel, bár aggodalomnak jele érzéketlen pofáján nem lobogott. Aztán megfordult, hátsó lábaival, az addigra feledésbe merülteken végiggázolt, majd sokadjára visszatalált a külvilágból rendes belvilágába, ahol normálisan lehet élni.

Lepottyantotta hetüket, és érthetetlen harapásgátlóval napokig reájuk járt.

Mikorra a félméter közeli életkort elérték a parti ingoványba bújt vakarcsok, akik rejtőzködve, szorgalmasan nyeltek mindent, ami elmozgott mellettük, magára hagyta őket.

Elsőnek, Körbev merészkedett ki a nyílt víz krokodil lakta területeire, ahol egy nagybácsi – akinek persze fogalma sem volt erről a tényről – uzsonnának nézve fogyasztotta el. Bombi és Gör is hasonló sorsra jutottak. Táto meg Gramacs, vesztükre egy motorcsónak lapátjaira haraptak rá. Cirgát az ősellenség vízipaci nyírta ki.

A legtürelmesebb, Ven – apró vízirákokat nyelő, megfontolt, gigantikus gyíkhajadon –, kétméteres korában nem sunnyogott tovább, előmászott. Bár a mami már rég nem emlékezett rá, ő sem testvéreire, de félelem nélkül úszhatott fajtársai közé. Már krokodilt láttak benne, nem vízben pancsikáló zsákmányt.

Ő lett az utód! Zebrák, gnúk és hiénakutyák keserves bánatára, akik rendíthetetlen bizalommal remélték, hogy a következő néhány tojáslerakásból Vennek nem marad utódja.