Fruskalesen

A tág mosolyú kisleány, pöttyös labdát idomított, előbb az udvar, számára különösen kedves virágágyásai között, majd kilépett az utcára, mert ő mindig unatkozott. Polka-szökdécseléssel pattogtatta végig a járdát, és amikor a brutális fiúk morcogva kikacagták, valahogy mégis beleláttak gondolataiba. Még a szőlőlugas metszetlen indáiból is hintát szeretett volna csinálni, a levelek között, lá-li-li-lázásban dalolni.

Megállt, és a tőle telhető legundokabb arckifejezéssel, nyolcszor kinyújtotta rájuk a nyelvét, majd elbíbelődött – előbb bal, majd a jobb oldalon – hajtincseinek ujjaira csavargatásával. Aztán lenyúlt a földre, és az első meszes köveccsel megrajzolta a pályát. Frissen mosott piros ruhájában – ő lulának nevezte magában – elkezdett ickázni.

Az ismét kihalt utcán, ahonnan még az undok fiúk is elmentek – hogy legalább egy jót nyelvnyújtogathatott volna –, más sem maradt, mint kerítések mellett szökdelve táncolni, a nap sugaraitól rájuk vetült saját árnyékával.

Gyönyörűnek találta, akkora belső lelkesedéssel, hogy talán a legundokabb, még a szivárványt is utáló nagyhangúval is elhitette volna, hogy a bokszolás helyett – amit sosem értett, hogy miért művelnek – a világ legbűbájosabb dolga a tánci-tánci-táncolás.

Nyuszi babájának füleit sodorgatta. Eszébe sem jutott, hogy a világra rácsodálkozás szépsége helyett – ami neki virágok, napfény, felhő és lágy dallamok egyvelege –, saját külsejének bármely elégedetlenségével foglalkozzon.

Nem látta azt sem, hogy ott ülök a csűrben, egy gerendán, és nézem, valami világra látó szemüvegen át, megbabonázóan gyönyörű, kinyílásra kész tökéletességét. Ickázó, labdázó, kék masnis, ártatlan fruska tökéletes létében.