Nyöszte! Nyöszte vagy, Nyöszte!

Zsuzsika, kedvenc parkjának kedvenc padján üldögélt, és azon gondolkodott, vajon miért nem történik meg vele harminckét éves létére az, amiről harminckét éve álmodozik. Már az irányított tudat megjelenése előttről, erről meg volt győződve.

Behunyta szemeit, szippantott egy nagyot a körülötte zöldülő növények szmoggal kevert illatából, és hátradőlt. Ekkor hallotta meg a poroszkálást. Jobb szeme jobb sarkából jobbra nézett. Előbb azt gondolta, téved, hiszen előző este nézte meg a Rózsa Sándort elejétől végig, s éppen akkor tudatosult benne, hogy mind a harminckét évében Veszelka Juliska szeretett volna lenni.

A sétány végétől közeledett. Éppen olyan volt, mintha alánőtt volna egy ló, vagy ő a lóra, de mégsem… Persze ennek nincs jelentősége. El is szomorodott, mert bár ott poroszkált a közelében, érezte, hogy tovább fog hajtani járművén. Apropó! Ezek egyek, vagy kettőbe szedhetőek? Valamelyik fej – a lóé, vagy az emberé –, talán mégis ráköszön? Úgy emlékezett, a konok szemöldökű is le-leszállt néha, tehát valószínűleg nincsenek összenőve.

Behunyta szemét – inkább lesütötte – és várta a köszönést. Ha a ló biccentett volna, arra is visszabiccent. Ám az udvariassági szabályok kisiklottak, mert ez a négylábú, kétfejű elkezdett körülötte kocogni. Zsuzsika horgasinában remegett. Úgy érezte, lecsúszik, lefolyik a padról. Veszelka Juliska lett!

– Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte! – ismételte a lovas. Tehát ez a XXI. század hibbecsúfja! Annyi gondolkodott nár, vajon mit jelenthet, mert ilyen szó nincs egyben… Feldarabolva meg sokféleképpen lehet értelmezni. Hi, mint nevetés, be, vagy becs, és akkor uff lenne a vége, de helytelenül írva…

Nem mozdult, pedig szerette volna megpofozni magát, hogy elvonja a figyelmét. „Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte!”, nyögdöste szabálytalan ritmusban, körülötte meg-megállva a lovas és ló. Persze csak a fenti fej, amelyik alá odanőtt a paripa.

Vajon hogyan tudott Veszelka Juliska megállni a két saját lábán? Zsuzsika remegett! Egyenesen tartott nyakán fejecskéje orcái elpirultak.

A nyöszteség teljes elvetését vágyta. Persze úgy, mint egy nagyon-nagyon igent mondani akaró hölgy szájából hangzó nemet, ami teljesen igent jelent.

– Nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte!

Épp fel akart pattanni minden erejét összeszedve, hogy a lovas felkapja a nyeregbe és vigye, vigye, vigye. Indult, mikor a vállába bögöly erősségűt csípett egy forgalomátirányítással odakerült szúnyog. Behunyta szemeit, és csapott jobb kezével, sosem állhatta ezeket az önhatalmú csipkelődőket. Telibe találta a rendőr fejét, ami legurult, és csak nézte, mert harminckét éve még nem ütötte le úgy senkinek a fejét, hogy futball labdaszerűen guruljon.

A rendőr megkérdezte:

– Hogy van kisasszony?

– Feje nőtt?

– Mi tetszik?

– Nyöszte, nyöszte vagy, nyöszte!

– Maga ivott? Leheljen rám, talán segítségre szorul!

– Ne sértegessen!

– Maga kezdte, leütötte a fejemről a sapkát. Látja, hogy gurul?

– Igen, de maga… Tudja, ez borzasztó. Maga sem a nyöszte-nyöszte-nyöszte…

– Valamilyen hallucinogén gyógyszert szed talán?

– Ha még egy ilyen szót szól, feljelentem az első rendőrnél!

– Én vagyok az!

– Menjen innen, nincs szükségem semmiféle segítségre!

A rendőr, meggörbített ujjait szájába helyezve füttyentett a bokor mögött parkoló lovának, és felugrott rá.

– Üdvözletem, kisasszony, vigyázzon magára! Úgy látom, ma a lovak is alacsonyan repülnek, ez az enyém majdnem összeütközött egy katicabogárral. Azt hiszem, máshol is várják a segítségemet, rendet tartok fenn, a rend őreként. Mind itt van a vállamon, azért vagyok ilyen nagydarab. Mint látja, ha körülnéz, sehol máshol nem talál rendet.

– Nyöszte, nyöszte vagy, nyöszte!

– Mi tetszik?

– Maga is elgaloppozik, csak úgy magamra hagy?

A rendőr úgy gondolta, ennek a hölgynek pihenésre van szüksége, nem társalgásra. A sarkára szerelt önindítóval berúgta lovát, és odébb ügetett.

Zsuzsika nem akart kihunyatlan álmokat, összeszedte minden erejét, felugrott és tárt karokkal rohant a távolodó, rendőr alá nőtt ló után. Még mindig azon gondolkodott, ki ki alá, esetleg kire nőtt ki. Futott, rohant és közben „nyöszte vagyok, nyöszte, nyöszte!”, ismételgette, ölelgetve egy darabot a nagy levegőösszességből, ami körülötte lebegett. Potyogtak a könnyei…

Ekkor másodszorra rezzent fel dupla álmából, ahol először a nyösztéző Rózsa Sándorhoz hasonlót, majd a rendőrt látta. Már hideg volt a parkban. Még elmotyogta magának kétszer-háromszor, „nyöszte vagy, nyöszte, nyöszte”, bár tudta, hogy sajnos semmiféle nyöszteség nincs. Ez is akkora tévedés, mint a poroszkáló kutyafülek lehetősége.

Fázott, összeszedte holmiját, és elindult hazafelé, mert másnap az ötórai ébresztő után újabb irodai nap következett. Könyvelhetett egész nap, s azon gondolkodott, milyen jó lesz este ismét a parkba jönni, mert már tudta, ha valahol, itt akkor is igazán nyöszte tud lenni.