Lujzika néni délutáni szundikálásából
telefoncsörgésre riadt fel. A gyerekei rég elkülönültek, rá sem hederítenek,
barátai sincsenek, és a korabeli rokonság már átlépte az egyszer használatos
küszöböt.
– Vajon ki lehet? –
gondolta, és felemelte.
– Töviskeiné, Zúzmara
Lujzával beszélek? – morogta egy gépies, köztisztviselőre emlékeztető hang, az
érzelmek gorombaság és udvariasság skálájának közepén megszólaló hangtónuson.
– Én vagyok, kérem, mit
óhajt?
– A seprűügyi
alosztályról jelentkezem, kérem. Gondolom, mint buzgó polgára a honnak,
tisztában van a hatályos törvényekkel?
– Ó, kedveském, tőlem
olyan távol állt mindig az ilyesmi. A férjem, Isten nyugtassa, sokat
politizált, de csak úgy egyedül morogva, ahogy az újságot olvasta. Nem is
értettem, minek idegesíti magát. Gazdasági rovatokkal is foglalkozott, a
törvényeket többé-kevésbé ismerte. Egy csomót mesélt, de csak szeretetből hallgattam,
mert ki nem állhatom az ilyesmit.
– Nézze, asszonyom, a
gyerekkoron már túl van, figyeljen oda szavainak súlyára! – dörögte kioktatóan
a vonal túlsó végéről a hang. – A társasházakban kötelesek vagyunk ellenőrizni,
hogy a közösségek tagjai betartják-e az előírásokat, ezért mondja be a címét,
kérem!
– De hát, méltóságos
tisztviselő úr!
– Ne fokozzon le! Fő
ügyvezető alosztályvezető vagyok!
– Igen kérem, csak azt
szerettem volna kérdezni, a címem a nyilvántartásában nem szerepel?
– Kérem, Töviskeiné, ne
szabotálja a hatóságok munkáját szándékos hátráltatással. Mondja a címet!
– Papagáj Pista utca
91./A, harmadik emelet 11. Miért tetszik érdeklődni, kérem?
Próbált újabb
információkhoz jutni az emberi hangot rég hallott idős hölgy.
– Öt perc múlva ott
vagyunk, csengetésre azonnal nyisson ajtót!
– Már nyitom is, sosem
voltam mások munkájának hátráltatója. De miért, mit szeretnének hozni?
– Magunkat visszük,
kérem, ellenőrzésre megyünk. Ugye, nem seprűvel takarít?
– De, kérem, sokkal
praktikusabbnak tartom a porszívónál, és hogy őszinte legyek, jobban rááll a
kezem.
– Akkor viszem Gáspárt
is, ő a seprűnyél-evő. Kezdetnek cirkot eszik, már olyan kövér, mint egy
mangalica.
– Még mindig nem vagyok
tisztában jövetelük okával, de sosem hátráltattam felsőbb szervek jótékony
tevékenységét.
Az öt perc le sem telt,
csengettek, jelezve, hogy megérkeztek, és be is nyitottak. Négyen voltak.
Gáspár, a teljesen seprűevő és a többiek.
– Hát megjöttünk
Töviskeiné, körbejárunk a lakásban, fel kell mérnünk az állapotokat. Borzalmas
szenny van itt!
– Kérem szépen,
takarítok, ahogy tudok. Már rég nem bírok lejárni, de ezt a kis kuckót, az én
egyetlenem emlékére, igyekszem úgy megtartani, hogyha onnan fentről
visszanézeget, ne szégyenkezzen miattam.
– Ó, Töviskeiné –
csapott a homlokára az egyik behemót –, itt is kosz van, amott is, látja?
– Nem, kérem, igen erős
a szemüvegem. Megjegyzem, minden nap port törlök, egyetlen szórakozásom az
olvasás mellett.
– Nos, Gáspár, tüntesd
el a seprűt!
– Jaj, de jó! Vesznek
újat? Ott van a konyhaszekrény mögött.
– Ez az egy bűnjel van?
– Tessék?
– Azt kérdeztem, ez az
egy kihágási darab ocsmánykodik lakásában?
– A seprűre tetszik
célozni?
– Igen, mami! – mondta
az ellenőrző osztag legborostásabbika.
– Van a fürdőszobában
is, de az már olyan régi…
– Nem baj, olyan az,
mint az avas szalonna, nagyon szereti a mi Gáspárunk! Nos, felmegyünk az
emeletre, mert úgy látjuk, a koszosodás arra is terjed, sőt, a másodikon is
körül kell néznünk. Tibikém, maradj itt, hogy el ne meneküljön ez a
bűnelkövető!
– Tessék, kérem?
– Ül! – förmedt rá
Tibike.
A többiek kiszóródtak a
lépcsőházba, és valamerre elfontoskodták magukat, majd perceken belül
visszatértek.
– Na, kérem, Gáspár már
jól is lakott, mind a két nyavalyás seprűjét befalta. Jól sejtettük, felfelé és
lefelé is szennyez, sőt magát is szennyezik, de ez az ő dolguk, majd ők is
fizetnek. Már negyedik éve törvénybe iktattuk, hogy a seprű használata tilos.
Kizárólag porszívó alkalmazható hatékony takarításra, ezért magát, itt ezereurós
helyszíni bírsággal sújtjuk. A ki nem fizetés, automatikusan bűnvádi eljárást
von maga után, aminek tétele jó esetben lakásának elárverezése, rosszabb
esetben árverezés és tizenhat évi fegyházbüntetés.
Lujzika néni megijedt,
sosem volt ennyi pénze. Előbb zokogva kérte a kegyelmet, aztán, mint hóhérainak
kiszolgáltatott elítélt rájött, hogy abban nem fog részesülni. A havi nyugdíját
– talán négyszáz eurót – épp aznap kapta. Mindenestől kitette, és nagyon
szomorú szemekkel, próbálta sugallani a büntetéstétel leszállítását. Nem szólt,
ismerte, hogy bizonyos helyzetekben a beszéd rosszabb.
– Na, Töviskeiné,
látjuk a jó szándékot, mi is a szeretetből indultunk ki, ezért szabtam a
büntetési tételt a legalacsonyabbra. Nézzen körül, aranyékszereket,
műtárgyakat, valamit csak talál, amivel ezt a szerény százalékot felpótolja.
– Igen, uram, és akkor
megmarad a lakásom? – szepegte csurgó könnyekkel Lujza néni.
– Ha most befizeti
szépen, és csak porszívót használ, ebben a bűncselekményben még egyszer senki
nem vonja felelősségre. Töviskeiné, kérjük, ezentúl legyen felelősségteljesebb
polgára hazánknak!
Lujzika néni odaadta az
összes, számára vagyont érő, különben sem értéktelen családi ékszert. Kicsit
remegett szegény. Aztán, az ajtó csukódása után, mikor a küldöttség vezetője
udvariasan elköszönt, visszaroskadt foteljébe, újból elaludt. Ez az álom, már
nem olyan volt, mint a "szervezet" érkezése előtt. Pár nap múlva
találkozott az ő egyetlenével, ahol az önszerveződött seprűevőktől is örökre
biztonságba került.
2 megjegyzés:
Az életből lested el Kedves Peti, vagy az élet is olvassa írásaidat.Mindegy. Tetszett...)))
Néha azt érzem, erre haladunk...
Köszönöm jelzésedet, Kedves Laci! :)
Megjegyzés küldése