Súlyos kegyelem

Forgolódtak. Egy kicsit el is keseredtek. Talán nem kellett volna nyolc órát késni az eltávozásból, vagy legalább valamivel józanabbul érhettek volna alakulatukhoz. Meghirdették a már esedékes legújabb ölremenést, a valamennyire más színű, de nagyon hasonló egyenruhát viselők és köztük. Unatkoztak a koronás fők, súlyosan nyomta fejüket fémdíszük súlya.

– Leopoldóm, ma kivégezhettek volna, ugye, tudod? A hadbíróság roppant megkerülésével, a bandériumparancsnok önerőből megkegyelmezett.

– Tizedes úr, elég súlyos ez a kegyelem, még a mordályomnál is jobban nyomja a vállamat. Magának könnyű, a tizedeseket egész másként tartják számon, ők név szerinti hősi halottak is lehetnek akár… De én, az egyszerű Leopoldó?

– Nézd, közlegényem, még mindig ott dübörögnek előttünk a dobosok, és komoly halasztást kaptunk. Amellett igen megszégyenítő, itt az alakulat állományának szeme láttára, ilyen füleket görbítő kihágás miatt, látványosságnak ceremónikusan kivégződni.

– Tizedes úr, ha elmagyarázná, mi a különbség a holnap reggeli kivégzés és a mai elmaradt között, talán világosabb agyi horizontokkal lövődhetnék le. Én úgy gondolom, teljesen mindegy, hogy itt a bajtársak puffantanak le, vagy a csatamezőn kerültünk a kivégzendő osztagba. Eddig a jószerencse mindig a tizedik sortól hátrébb rendelt, de a negyedik, ötödik újratöltés után még onnan is sokan kihulltak. Az első sorból meg mindig mindenki… Micsoda csökönyösség! A dobosokra szükség van, nekik – mi is, a velünk szembenieknek – szabad elvonulást biztosítunk. Aztán az első sor térdel, a második állva lő, majd mind egy szálig, a két oldalon elterülnek. Ez folytatódik néhány puffanásváltásig, csak akkor kezdődik el a nem kivégzés jellegű csata.

– Leopoldó, tudod, mi az a szemüveg?

– Igen, tizedes úr, láttam már rosszul látókon.

– Fején találtad, de nem a szemüveget. Te rosszul látsz! Akit ma kivégeznek, az nem éri meg a holnapot, mi viszont meg fogjuk. Aztán, ez most parancs, jegyezd meg, az első dörrenéskor – legyen bármilyen hatású – elterülsz, és egy lassú tempójú, csak későbbi háborúkban használt technikát, a kúszást alkalmazva, elindulsz mögöttem valamelyik szárny irányába. A lényeg, hogy ne legyünk középen.

– De mi van, ha eltalálnak, tizedes úr?

– Már mondtam, ne fess semmilyen sötétséget sehova! Csak dobd el magad, megértetted? Aztán cselekedj parancsom szerint!

Reggel doboltak, meneteltek is úriemberek módjára, feszesen, rezzenetlenül álltak meg egymással szemben a seregek.

– Leopoldó, figyelj, a dobosok leléptek – sziszegte szája szegletéből a tizedes. – Letérdeltek, amint a hadnagy kardjával suhintva jelt ad, terülj is, hogy mi lehessünk a kivétel! Megértetted?

– Tizedes úr, ne szövegeljen olyan sokat, mert bátortalanságért hátba lő, itt a mögöttünk levő cimbora! Igen, megértettem…

– Most!

Nem igazi durranás, csak pezsgősüveg dugójának pukkanásához hasonló hagyta el a füstölgő puskacsöveket. Leopoldó, híven a parancshoz ott hevert mozdulatlanul, tizedese mellett. Még nyöszörögve megkérdezte.

– Most merre kússzunk, tizedes úr?

Aztán a következő kivégzendő osztagsorra leadott lövésből már nem hallott semmit. Az igazi csodakezdet is a többi szerencsétlenre maradt. Ők ketten, sokadmagukkal, már fittyet sem hánytak az egészre.