McDagadék

– Ilyen piros fülbevalóval még senki nem kontúrozott… Dagadék ez a gép neked, félek, hogy összekarcol.

– Mi ez tulajdonképpen, Cammogó Délibáb barátom?

– Ejnye, kislány, az iskolában biztosan tanultad. Marógép!

– Aha! De olyat, hogy kontúr-marógép, soha nem tanultunk, egyetlen paragrafus sehányadik bejegyzésénél, szűken sem. Mit csinál ez a játékszer, amikor éppen nem szolgálaton kívüli szunnyadót játszik?

– Mar, kérlek szépen, ugyanúgy, mint az összes többi. Egyetlen iciri-piciri különbséggel, ez akkora böhöm és olyan érzéketlen, hogy semmi másra nem alkalmas, csak erre a tevékenységre. Hosszú ideig itt sínylődött, vagy inkább tespedt, mind a három, aztán rájöttek a nagyokosok, hogy azzal a nagy marófejjel…

– Ne próbálj megvezetni, láttam már marószárakat, egyáltalán nem úgy néznek ki!

– Ez nem is az, kislány! Olyanok, mint az esztergakések, tizenketten vannak beleszorítva, a gyalusokat tudjuk segíteni, leveszünk egy csomó munkát a vállukról. Gyere, állítsd szépen ezeket a kallantyúkat nullára, mert annyira trombitafül ez az egész, hogy hiába kapcsolod ki, a veszély, hogy önszorgalomból beindul, fennáll, és akkor nem szeretnék a helyedbe lenni.

– Egészen befeszültem! Ez a gép állandóan működésen kívül van, és mégis valami körvonalat egyenget?

– Nem, kislány! Látom, ujjnyi bicepszeid vannak, de majd használod a darut. Csak kivesszük sebességből, amikor éppen késeket akarunk élezni. Nem tudom, tudsz-e esztergakéseket vágóbbá varázsolni?

– Semmilyen késeket sem tudok, még fenegetni sem…

– Na, gyere, segítek, különben is itt dolgozom melletted. Majd szólsz, két háromnaponta, mikor szerteszéjjel csorbul minden, és közös erővel kiszabadítjuk mindet a nagy marófej fogságából. Most mindjárt csinálhatunk egy próbát, te csak gyere és nézd, úgysem fogod sosem csinálni, sem ezt, sem mást. Eltökéltem, hogy dolgozom helyetted, ha kell három, négy műszakot egy nap, mert visszavillant hálád jóindulata. Tehát, ha valamelyik nagyon okos megkérdezi, legalább elméletben – ilyen kacsintós nyelvnyújtással –, tedd őket zsebre, minden kések élezésében. Ez itt a kisebbecske kulcs, amarra van a nagyobb, azt nem hiszem, hogy elbírod, majd segítek, azért vagyunk. Huszonheten dolgozunk ezen a három gépen, abból húszat még sosem láttam. Tudd meg – és itt nagyon kihúzta magát a kontúrszakértő bájolgó –, ebben az ágazatban én vagyok a szaki. Nos, kérlek, most, hogy érzéketlen és érezhetetlen, túlhizlalt gépünk magát késtelenítette, elcammogunk az élezőig. Nem manikűr ollókat éleznek ám! Ezeket csak, kamilla formájú virágfejed örömére. Itt az élező, bemegyünk. Hoppá, mi történt?

– Hú, de szupi strand, ez nagyon tetszik, a pálmafákat külön díjazom!  Ott csobog a vízesés, de hogy kerül pálma, tölgy és fenyő egy rakásra?

– Nem tudom, mi ez az egész, megszűnt az összes gépzaj, térdig baricsemege, zsenge fűben dagasztunk. Ez maga a természet leglágyabb andantéja, és mekkora! Átölelem azt a fát!

– Én meg a másikat. Miféle fák ezek? Hologram, vagy akármivízió?

– Nem tudom, nem is érdekel! Ezt a gyönyörűséget legfőbb vezetőink, rugalmas sörényügetéssel, valóban remekre szabták. Heveredjünk le a kőkemény fűbe, és fütyüljünk az egész – már el is felejtettem, mit magyaráztam neked –, mindenféle furcsa gépre!

Telt-múlt az idő. Alvás, tücsökciripelés-hallgatás, csendszimfónia és tiszta kék ég bámulása után, a belső óra vekkere nagyon előre haladott időt borzasztott. Felpattantak, és bár nehezen volt meghatározható az irány, merről is jöttek, megpróbálták megtalálni a kijárattalan, erdő-mező-tó-tenger kijáratát.

Fődagadék gépszakértő a semmiben rátapintott egy kilincsre, és kezével hátranyúlva, épp annyi ideje maradt, hogy kirántsa a lányt a valótlannak tűnő valóságból – vagy fordítva –, valami olyasmibe, ahonnan elindultak. Ám semmi nem olyan volt! A gépeknek hűlt helye, pedig szántszándékkal odébb pakolták őket. Mind a hármat, hogy a gépözönben biztosan megismerjék visszajövetkor.

– Ebből nagyon nagy bajunk lesz. Sok mindent el lehet simítani, de egy egész, akarom mondani, három teljes gép elpárolgását, még a te csodálatosan kacsintó mosolyod sem biztos, hogy képes lesz. Csinálj néhány próbát! Hoppá, mi történt!?

– Nagyfiú, nézz körül, mindig ilyen pánikos lenyomat vagy?

– Hát eltűnt az összes többi gép, sőt minden, amit itt hagytunk. Oválisabb selejt, hosszú bajszú semmi lett, viszont…

– Ne tátsd a szád, kérlek, arra fordulj! Láttál már életedben ilyent?

– Csizma legyek, ha igen! Kisasszony, nagy bajban lehet, kisegítem egy szerény, olajos kék köpennyel. Ha meglátják a majdnem semmiben, be fogják vinni.

– Maguk megőrültek, hogy néznek ki, és az a lány, valami füstös kénességtől bűzlik!

– Nem kezét csókolom, a gyárból jövünk, egyszerű gépolaj. Vegye fel a köpenyemet és semmi baja nem lesz!

– Józsi – kiáltott hátra a hirtelen odatermett, zsebkendőbe öltözött elárusítónő –, dobd ki ezeket a szerencsétleneket!

Józsi négyszerese volt önmagának, a feje nyakatlanul nőtt egybe, így a kötelet biztos megúszta volna. Kopasz volt, mint minden rendes biztonsági őr manapság, de ez sem a dagadékszakértőt, sem inasleányát nem hatotta meg.

– Szegény ember, jól kibántak magával, talán csak nem szidta a legfőbb főnököt, esetleg a zászlót?

– Na, figyeljenek ide, kiskutyák, én békés természetű csámcsogó vagyok. Van pénzük?

– Persze, épp kiosztották a fizetést. Kislány, vedd elő te is, mert ez nagyon kételkedik. Olyan szarkalábas szemű, kellemetlen ember.

– Apuskám, anyuskám, és te zöldes legényke, mit szóltok e beszédre? Ez a pénz már nincs, beszüntették!

– Jó sokat aludhattunk… Tudja, egy furcsa helyre keveredtünk. Szundítás közben, pálma, egy vízesés, erdő, mező, lombok alatt, naptalanul fényeltettük elég hosszú időnket. Mire kikeveredtünk, ez a furcsa izé teljesen képtelenül fogadott bennünket, magával és az öltözetlen hölggyel együtt, akit nagyon sajnálok.

– Ah, szóval maguk a természet- és időutánzat-imitációs szektor csodálói voltak. Én is szeretek időnként odatévedni. Mindent megszüntet. A technika csodája!

A két, talán túl sokat alvó eltátotta száját, és időtlen időkig nem tudtak megszólalni, majd mivel a szemük látása egész jól kezdett el – a pillanatnyi megszeppentségek özöne után – működni, a dagadék gép-főkontúr szakértő elkiáltotta magát:

– Hát eljött a kommunizmus, megszűnt a pénz, és úgy látom, van minden!

– Ember – szólt a kopasz –, a nagyapám gyűjti ezeket a régi pénzizéket, igaz, sokkal régebbieket, de épp ezekből a hirtelen leváltott-beváltott előzőkből egy darabja sincs. Elintézem, hogy ne hívjunk mentőt, sem rendőrt, és még be is vásárolhatnak.

– Kislány, mondtam, hogy eljött a kommunizmus, így orvul, a fejünk felett – szólt a főmarós inasleányának. – Egy Skodát szeretnénk – fejenként egyet –, egy-egy Fram-hűtőszekrényt. De tudja, mit? Körüljárunk, ha már ránk tört a világkommunizmus – vagy ez csak országos? –, akkor nekünk az jár, amit igénylünk. Mert mindenkinek igényei szerint! Nem?

Most a simafej szobrult el, és csak hosszabb regenerációs folyamat eredményeként sikerült megkérdeznie:

– Mi a fene az a Skoda?

– Na, jól kifogtuk! Úgy látom, magunknál sincs, csak Dacia. Esetleg Trabant? Nem kell úgy összezavarodni, csehszlovák autóról beszélek.

– Csehről, vagy szlovákról?

– Mondom, csehszlovákról!

– Nem tudom így értelmezni, kérem…

– Kislány – szólt az inasának –, világkommunizmus van, nem helyi! A határok megszűntek és ez a pacák földrajzi analfabéta. Na, kérem szépen, autót akarunk!

– Á, miért nem ezzel kezdte? Van autórészlegünk, kérem, kövessenek!

– Melyiket parancsolják?

– Atyavilág! Idetévedt valamely magas beosztású, külföldi delegáció? Ilyen kocsik nincsenek is! Ha tudom, hogy az a drága Ceauşescu elvtárs, akit pondrómód szidtam egész életemben, ilyen világot épít nekem és neked, kislány, saját magamat adom fel a szekunak, hogy meggyorsítsam a világkommunizmus kitörését! Pedig én aljasul azt kívántam, hogy kivégző osztag elé kerüljenek…

– Sikerült, uram!

– Pszt! Ne urazzon, még elviszik…

– Magát, a diliházba, ha sokat beszél. Szóval sikerült, teljesült a vágya!

– Értem, magasztosan értem. Beállt hát a világkommunizmus!

– Nem egészen erre céloztam…

– Kérem, ne beszéljen annyit, különben nem tudom elég mélyen átélni. Kislány, örök inas, megszűnt a pénz, mindenből annyit viszünk, amennyit akarunk!

– Á igen, már emlékszem. Először az idő-környezeti rehabilitációs bővítmény, ultraviola képzőt hoztuk létre, amikor még tényleg valami zörgő, olajos – ha jól emlékszem – gyár terpeszkedett erre. Maguk jól beleragadtak. Tudja, megvan a veszélye, hogy aki nem ismeri az eljárási rendet, időzuhatagba kerülhet. Ahogy így elnézem magukat, húsz-huszonöt évet, talán többet is szunyókáltak.

– Tulajdonképpen, mi ez a szikrázó, csillogó, felvikszolt, nekem idegesítő és taszító, de bőségtelep?

– Mi lenne, papuskám, úgy sem tudja megérteni. Mi, kérem, egy center vagyunk!

– Szóval fociznak!

– Nem, Plaza!

– Nem lettem okosabb… Ez lerakat?

– Ha magának így érthetőbb, tekintse annak!

– Hej, megcsókolnám a nagyfőnök lábát, sőt meg is teszem. Mennyit szidtam szegényt!

– A diktátorról beszél? Annak már régen vége, mint mondottam volt.

– Öreg, csendesebben! Magunk között, én is így neveztem, de látom, a kommunizmust tényleg szuperül megcsinálta. Ráadásul, ha a kis kolleginájának nem tilos ez az öltözetlenség, akkor tényleg csúcs! Én most veled, inasocskám – akin túlhemzseg a köpeny –, elénekelném az internacionálét!

– Irmuskám, mégis szólj oda a nagy zubbonyosoknak, ezek komplett idióták! Nagyon fog örülni a nagyapám ennek a sok ronda, régi pénznek.