Szigorított cserelakás, átmeneti szolgával

Cserebörtönlakó, ott fent északon, már elfelejtettem, melyik ország egyik szörnyűséges intézményében, személyre szabott, két és fél méter széles, pihe-puha ágyikójában heverészve, két távirányító-nyomkodás közben begorombult. Nem működött a hetvenkettes csatorna! Az internet is akadozott, és három különböző mobiltelefonjának egyike csak a negyvenkét négyzetméteres magánlakosztály egyik sarkában érzékelt jelet.

Elszomorodott, valószínűleg teljes joggal, mert így saját háromdimenziós házimozija sem tudta – bezártságérzettől folytonos fagyasztottságát – kiolvasztani.

Előbb háziorvosának akart telefonálni, aztán megnyomta azt a gombot, amitől minden személyzeti tag – máshol börtönőrnek nevezik őket – retteg.

Nem hallotta a futólépést – az emberi kínzás netovábbja lenne nem zajszigetelt zárkában élni –, és már dobolt körmeivel, arra a hónapra rendelt stílbútor íróasztalán, ahol a második egyetemi doktorátusára készült. Ez járt neki! Gondoljunk bele, nem kukázott, nem fetrengett az utcán rühesen, ótvarosan, elevenen elrohadva, hogy másokat kibuktasson látványával és depressziós rohamba erőltessen, hanem éppen üldögélte, amit kirótt rá az igazságszolgáltatás.

Óráját nézte, nyelt nagyokat, zokoghatnékja támadt, rendes körülmények között tizenkét másodperc alatt a kiszolgáló személyzetnek meg kell jelennie, de már a tizennegyediknél tartott az a nyüves, mikor lógó nyelvvel, sapkáját levéve, kopogás után bepofátlankodott.

Különben, természetesen, a rehabilitációs célokat maximálisan szolgálóan, nyitva volt az ajtó. Nem várt a "bejöhet, bejöhetsz, vagy bújj be, te mafla" hízelgő szavakra, csak berontott, sapkáját bal keze alá szorítva lejelentkezett.

– Szégyenteljes szolga – csuklotta sírólag a szigorított zárka lakója –, én cserelakó vagyok, tudod, te viszont életfogytigos lehetnél, ha nem válnék el tőled! A gyermekeknek is joguk van a szüleiktől elválni, nem? Már hívom is az ügyvédemet! Egy ilyen mocskot, aki az amúgy is rettenetes börtönidőt förtelmesen keseríti, erősen ajánlatos jó távol tartani a szerencsétlen helyzetbe kerültektől.

– Kérem tisztelettel – horgasztotta egyre alázatosabban fejét az ügyeletes személyzet –, ne tegye ezt velem, családom van. El kell tartanom őket, meg aztán, ha jól tudom, három hónap múlva lejár a cserebörtön-tartózkodása, és jön a váltás. Eddig is jó szolga voltam, ezután is az leszek! Tisztelettel kérem, ne hívja az ügyvédjét! Nagyon nagy a körlet, futkosunk zárkáról zárkára. Felelősségteljes ez a munka, hiszen annyi mindenhez kell értenünk. Én szakács is vagyok, amikor szükséges, tudja jól. Ha a zuhanyozója elromlik, azonnal vízvezetékszerelő lesz belőlem, kitömítem az angol vécéjét is. Szaladok a háziorvosért, ha köhenteni méltóztatik. Mikor nincs kedve egyedül sétálni, magával tartok, ha fáradt, az ölemben viszem, csak ne váljon el, akkor nem alkalmaz egyetlen hasonló, sőt más intézmény sem, és odakerülök, mint az ott az utcán. Látja?

– Látom, te opportunista állásvédő, csak magaddal törődsz, mással nem, hát nézd, kapsz egy utolsó esélyt. – Valahová, messze a sarkkörön túlra vágtattak könnyfakasztó-keserv érzései, a hideget vaskalapáccsal püfölt, kongó hang kegyetlenségével kegyeskedett kibökni: – Öt percet adok, hogy mindent megjavíts, ami nem működik tökéletesen. Cseréld le az ágyneműt is, világos! Vedd különös jutalomnak, segíthetsz átöltözni is, a mai délutánra sokkal megfelelőbbnek tartanék egy hamuszínű öltönyt, ennél a divatjamúlt szmokingnál. A további öt percben, ha darabokra szeded a szolgáltatót, akkor is legyen jelem az egész, szűkre szabott, szigorított zárkámban! Megértetted? Különben mehetsz, mint gyerekét sértegető mocskos szülő, a szakadt sebváltós világba.

– Alázatosan jelentem, kérése parancs, már esek is neki, meglesz minden, ahogy igényelni méltóztatott! Szíves engedelmével megkérdezném, óhajtja használni a konditermet? Netán, a professzor urak valamelyikére szüksége van-e, hogy úgy igazán fel tudjon készülni a mentális kihívásra, amit egy doktorátus igényel?

– Átmeneti szolga, ez a harmadik doktorátusom – susogta, mint a kellemetlenül szaggatott, fütyülő szélvihar –, megkegyelmeztem, megjegyezted? Egyetlen kérésem van.

– Kérése parancs, tisztelettel! – szepegte a kiszolgáló.

– Egyenruhás, hozzám! – intett felé kisujjával a börtönlakó. – Nézd, milyen ronda a kilátás! Hogy fogok így visszaintegrálódni cseretársam után, ebbe a büdös társadalomba?

– Tisztelettel jelentem, én gyönyörű panorámát, egy erdősávot látok, és az óceán sincs túl messze… Amott, a hegyen, minden virágba van borulva.

– Lefelé nézz, sapkaszorongató!

– Á, azt hiszem, ott valaki fetreng…

– No, ez az! Az a légyhajkurász teljesen belerondít az összképbe, és képzeld, már második napja odaragadt az a szabadtéri lakos. Ha majd eljön a fagy, jól odafagy nekünk.

– De most nyár van, a kukázás bűze nem érződik ide.

– Joga van hozzá, vagy nem, nem is tudom? Azt hiszem, bűncselekményt követ el, de az a girhes összkép, amit magáról áraszt, személyeddel összevetve is sokkal rondább.

– Kiábrándító!

– Intézkedj, hogy tüntessék el azonnal, a büntetésvégrehajtási intézmény negyven mérföldes körzetéből!

– Ahogy parancsolja, tisztelettel! Nekilátok a munkának, mindent időre teljesítek, aztán rögtön az első lépésem a demoralizáló tényező eltüntetése lesz, hogy amíg jön a cserepartner, büntetésének hátralévő idejét legalább az a látvány ne keserítse. Kérek engedélyt a munkálatok elkezdésére!

– Tedd, de ne lármázz! Előbb átöltözünk, aludni szeretnék. Úgy bánj mindennel, hogy repülsz, ha "bosszant bármi nesz"!