Kilépés a keringőből

Ayrton Senna emlékére.

Egyszer, gyerekkoromban, láttam valami idegen filmet, amiben egy kétcopfú fiatal lány a vásári kintornák hangjára emlékeztető, kicsikét recsegő dallamú keringőre hátrahajtott fejjel egy körhintán repült, a haját gondosan ügyelte a reptető szél. Most ezt a dallamot hallom.

Amikor tánciskolába jártunk, s a keringőre került a sor, ha nem is éppen ugyanezt, de nagyon hasonlót játszott le a tánctanár.

Most zúg a fejem, és karikákat látok.

– Unod ezt a körbe-körbeforgást?

– Veled, drágaságom?

– Pedig milyen jól megvagyunk, és szeretjük is egymást, ugye?

– Csak ne lenne ez a monotónia, egyik fordulat a másik után körbe-körbe, már belezsongok! Kimerültem, lassan úgy érzem, ha nem alszom egyet, se keringőzés, se egyéb nem lesz.

– Most, így az egyenes szakaszon nincsenek párok, nem ütközhetünk, de a terem végén fordulni kell.

– Nem baj, addig még elpörgünk valahogy, de ha megint az egyenesbe kerülök, muszáj lesz lecsukni szemem, hogy belülről halljam azt a régi-régi dallamot. Azt a kétfelé repülő, később középen egybefont, derékig érő copfot is látni akarom. Nem érdekel már az egész keringő, csak utazom, mint egy utas.

– Foglak, de ne várd, hogy vezesselek!

– Be kell hunynom a szemem, hogy lássam, amit érzek. Amúgy is annyira szédülök, hogy bár szép ez a körbe-körbeforgás, de ki szeretnék lépni belőle. Ha nem szorítom le a szemhéjamat, érzem, hogy baj lesz.

A feszesen szűk helyen hátradöntötte fejét, pedig a sisak nem sokat engedett, szemeit lecsukta, és úgy érezte, anyja ringatja lágy altatóval. Csak suhant, és egymásba kapaszkodás után átengedte a vezetést. Felemelte két kezét, kinyújtózott, megszívta tüdejét, jobbra-balra mozdult néhányat, aztán visszanyúlt.

– Ejnye, de elővigyázatlan párok vannak! Akkorát csattantunk…

Az ütéstől elzsibbadt mindene.

– Szégyellhetnék magukat! – suttogta ablaktalan, gyűredékké gyúródott kocsijával egyesülve, miközben visítva húztak el mellette a hátrábbról indulók.

Nem szólt többet, nem is mozdult.  Amint az utolsó kocsi is elszelelt – a zsibvásárnak mennie kell alapon –, egy falka technikus ugrott poroltókkal a pályára, és tépték a nonfiguratív köztéri szobor benyomását keltő roncsot, minél messzebb a többiek elől. Ki kell elégíteni a nézők igényeit, egy ilyen versenyt nem lehet csak úgy leinteni, hiába világos az első perctől, hogy az utolsó helyekről indulók lesznek a sehányadikak, a győzteseket pedig, egymást váltva, az elölről indulók között kell keresni. A karavánnak mennie kell, és így akadálymentesítetten a pálya már nem veszélyes. Nyugodtan dolgozhattak, míg talán félórányi erőlködés után, az egymásba fonódottakat örökre külön választották, minden keringőből.