Látod, már nem is vagyok nyápic, pedig
ez volt a kirekesztő érved. Naponta szalonnás tojásrántották kilóit eszem
tükörtojással, valamint szimbolikusforgószél-mintára kevert, habos süteményeket
tömök magamba. A zsebem tele fasírozottal, és úgy masírozok, hogy még
véletlenül se teljen el tíz nyeletlen lépés az utcán, rágicsálás közben. Most,
messziről liluló kék erdőben, ágon üldögélő, kecses pintynek látlak, csak ne
kapnád fel a vizet bármi madárnévtől! Pedig tudhatnád, a valóságban élünk, nem
a némafilmesben, hanem a színes szélesvásznúban. Most, hogy leszálltál álmaim
fájáról, és ott hemperegsz franciaágyadon, zöld mező közepén napfürdőzve,
tudom, másról sem álmodsz, mint egykor girhes magam felhizlalódásáról.
Én csak tömöm magam –
nem eszem többé magam –, csak eszem, mert van eszem! Kellesz, érted? Nem baj,
hogy nem kérded, de így, tripla önmagam szép szalonnáinak szitakötő
szárnycsapáshoz hasonló rezgéseivel, a kedvedért felöklelem, ha kell az összes –
még meg nem sült – legelésző kost. Aztán tokányosítom őket, hogy egy jó evéssel
dugványosítsam magam. Látod, ugrálok, ha kell, ha nem!
Mondhatnám, statikus
erőember lettem, de a dementia indexem semmit nem romlott. Három évvel ezelőtti
szavaid, most fülembe csengenek, amikor szép nyelved kinyújtása után, mielőtt
elhúztál, integetésszerűen rám legyintettél, és megkérdezted becézve,
"kisember, mit ennél meg értem?"
Már nem vagyok kicsi,
látod mindent megettem, s megennék ezután is érted. Érted? Itt vagyok
száznyolcvan kilósan, bukták és hamburgerek között, csak rólad álmodom. Hát
gyere, kedves, harapjunk! De szépen csillog a szemed! Látom, kilógok a
látómeződből, de rendeltem – mindjárt hozzák – fejenként harminc rostonsültet.
Mától, hogy életünk egybegabalyodott, minden nap harapni fogunk, ahogy akartad.
Mielőtt végleg egyesülnénk az evésben, elárulom, új perspektívákra nyitottad ki
tekintetem. Soha nem tudtam korábban, hogy ilyen pazar dolog a jó kaják mérték
nélküli nyakalása, jer hát velem egy nagy falásra!
Ó, mi történt,
kedvesem? Majdnem leszakadt a fejem, ezt a pofont miért kaptam? Aprócska kezed
anyajegynyi helyet hagyott arcomon. Tessék???? Megőrjítesz… Hogy kezdjek el
fogyókúrázni!? De hiszen már a kétszáz kilót is majdnem elértem kedvedért.
Mennyire??? Az lehetetlen, soha nem leszek hetven kilós! Nem akarok
paradicsomot enni! Tessék? Hogy válasszak? Hú, de nehéz feladat! Akkor
maradnék, a tekert rétesek falása mellett, ezentúl csak álmaimban dédelgetlek.
Milyen durci arcot vágsz! Nem látod, én mindent megeszek érted, ahogy kérted,
de koplalni nem fogok, csak álmomban, mikor majd találkozunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése