Rózsi a nyáron – leányágon – örökölte
nevét, megszámlálhatatlan generációk során, és tudja a titkot, amit csak a
Rózsi-lemenők suttognak egymás fülébe, hogy a világ ne juthasson az információ
birtokába.
Az a bizonyos, éppen
egy évszázadnyit szundi-bundi Rózsika hercegnővel és háza népével nem
következik be, ha az egymást furcsán követő, egymásba kapcsolódó
eseményláncolatok, némi szeszéllyel nem paprikázódnak.
Az a Rózsika
kimondottan szerette a kényeztetést, és kuktája, ha nem hajlandó pillanatnyi
szökkenéssel mint a szöcske a kezébe adni szolgálatkészen egy kunkorodott orrú,
szögek kihúzására is alkalmas kalapácsot, randevúzhatott is volna a
deresmesterrel.
Rózsika még a
deresmestert is elnáspángoltatta egyszer, segéd deresmesterével, amiért nem
sugárzott róla elég fényesen a boldogság, a nekivetett kacsasültdarab falása
közben.
Tizenöt éves volt, de
királyéknál az életkor nem számít. Úgy döntött, mire kivirágoznak a tulipánok,
a legdelibb herceg felesége lesz! Végül is teljesen érthető vágyódás, amint a
fűszálakon összegyűlt harmat, lepottyanását óhajtja.
Diószerető volt. Ketten,
kutyájával, akit részben vegetáriánussá kényszerített, diót nassoltak a palota
kertjének elmondhatatlanul nagy és szépséges diófája alatt.
A diók soha nem esnek
függőlegesen, akár az eső, mindig enyhén ferde pályán zuhannak. Rózsika
életében egyszer látott igazi függőleges esést, amikor a palota melletti
istálló egyik szakaszán tetőt cseréltek, és egy gerenda kiállt. Az ács
ebédszünetre egy kovácsüllővel stabilizálta, ám segédje arra mászkált, valamire
nem figyelt, belerúgott, vagy megmozdította, és a deli mester szutykos munkaingének
hátulját, a tőle század-milliméternyire hulló fémtömeg végigvasalta. A mester
megrázta magát, majd segédjét, és lomhán odaszólt a deresmesternek, munkája
lesz.
Rózsika hintaszékében
csücsükélt, amikor a rém szabálytalanul eső dió, függőlegesen kupán verte. Zöld
volt még! Régen a zöld gyümölcsöt csak úgy nyakalták a gyerekek. A dió más, ha
a külső burok le nem sárgul, ehetetlen…
Rózsika megvakarta a
fejét – szeszélyes kislány volt hercegnő létére –, vette a kalapácsát, és az
odakészített tönkön, egy határozott csapással, felségáruló dióját mindenestől
szét akarta lapítani.
Mellé ütött, ilyenek a
lányok… Így a zöld kéreg lefoszlott, a dió pedig szabályosan szabálytalan,
girbe-gurba vonalon törött, mint majdnem mindegyik társa. Hogy a felségárulás
folytatódjon, egy darabka felpattanva, tökéletesen olvasható aláírását jegyezte
Rózsika bal arcocskájára.
Előbb elpityeredett,
mikor ráeszmélt kézitükréből, hogy szignálták, aztán felugrott, és ő, aki
gyűlölte a cserjéket, azoknak minden formáját a palotában, elsikította magát:
– Nője be ezt az egész
kastélyt a bozót, és aludjunk örökre mindannyian – közben meggondolta magát,
mert az örökre alvás már-már halál, és helyesbített – száz esztendeig, amíg a
legelső erre járó herceg bájosan szundikáló, pirospozsgás arcocskámra, na meg a
számra, csókot nem lehel.
Hát ez a dolgok
valóságos mente! Így történt az a kívülről szörnyűnek látszó eset, hogy
nyugovóra tért az egész kastély, királynőstől.
Egy teljes évszázad
után, favágó terepjáróján arra járt a daliás Miska, aki láncfűrészével a
sziklaormot meg akarta tisztítani a benőtt bozóttól. Mikor utat vágott magának,
döbbent rá, hogy ez egy királyi palota, ahol egy porszem sem esett száz
esztendeje. A favágók nagyon pontosan meg tudják becsülni az időt, és ő egyből
rájött, hogy itt éppen annyi idő telt el.
Bement, körülnézett,
bal kezében szekercéjével, feltűrt ingujjával, a neki ódivatúnak ható, nyikorgó
csigalépcsőn felballagott, és szobáról szobára nyitogatott. Majdnem mindenhol
aludt valaki, az egyikben egy csenevész leányka, de igen szemrevaló.
Szekercéjét a padlóba
vágta, még az ingujját is letűrte meghatottságától, mikor az ablakot kinyitva
elkiáltotta magát:
– Fiúk, asszem, késni
fogok!
Majd visszahúzta a
zsalut, odament és kedvesen, hagymaszagú csóklehelést kezdeményezett. Innen már
majdnem minden úgy történt, ahogy azt a krónikák jegyzik.
Tény, ami tény, Rózsi
ezért nem valamely királyi dinasztia berkeiben él, mint korai ősei. Ma is
Miskának nevezett férje oldalán – ugyanis kötelesség a családban, hogy a férj
Miska nevű legyen – műveli a földet, és még mindig látszik egy picit a
végigörökölt nemzedékek után az arcaláírás. Erős szeműek ki is tudják olvasni:
Dió.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése