Rózsi és a Miskának nevezett

Rózsi a nyáron – leányágon – örökölte nevét, megszámlálhatatlan generációk során, és tudja a titkot, amit csak a Rózsi-lemenők suttognak egymás fülébe, hogy a világ ne juthasson az információ birtokába.

Az a bizonyos, éppen egy évszázadnyit szundi-bundi Rózsika hercegnővel és háza népével nem következik be, ha az egymást furcsán követő, egymásba kapcsolódó eseményláncolatok, némi szeszéllyel nem paprikázódnak.

Az a Rózsika kimondottan szerette a kényeztetést, és kuktája, ha nem hajlandó pillanatnyi szökkenéssel mint a szöcske a kezébe adni szolgálatkészen egy kunkorodott orrú, szögek kihúzására is alkalmas kalapácsot, randevúzhatott is volna a deresmesterrel. 

Rózsika még a deresmestert is elnáspángoltatta egyszer, segéd deresmesterével, amiért nem sugárzott róla elég fényesen a boldogság, a nekivetett kacsasültdarab falása közben.

Tizenöt éves volt, de királyéknál az életkor nem számít. Úgy döntött, mire kivirágoznak a tulipánok, a legdelibb herceg felesége lesz! Végül is teljesen érthető vágyódás, amint a fűszálakon összegyűlt harmat, lepottyanását óhajtja.

Diószerető volt. Ketten, kutyájával, akit részben vegetáriánussá kényszerített, diót nassoltak a palota kertjének elmondhatatlanul nagy és szépséges diófája alatt.

A diók soha nem esnek függőlegesen, akár az eső, mindig enyhén ferde pályán zuhannak. Rózsika életében egyszer látott igazi függőleges esést, amikor a palota melletti istálló egyik szakaszán tetőt cseréltek, és egy gerenda kiállt. Az ács ebédszünetre egy kovácsüllővel stabilizálta, ám segédje arra mászkált, valamire nem figyelt, belerúgott, vagy megmozdította, és a deli mester szutykos munkaingének hátulját, a tőle század-milliméternyire hulló fémtömeg végigvasalta. A mester megrázta magát, majd segédjét, és lomhán odaszólt a deresmesternek, munkája lesz.

Rózsika hintaszékében csücsükélt, amikor a rém szabálytalanul eső dió, függőlegesen kupán verte. Zöld volt még! Régen a zöld gyümölcsöt csak úgy nyakalták a gyerekek. A dió más, ha a külső burok le nem sárgul, ehetetlen…

Rózsika megvakarta a fejét – szeszélyes kislány volt hercegnő létére –, vette a kalapácsát, és az odakészített tönkön, egy határozott csapással, felségáruló dióját mindenestől szét akarta lapítani.

Mellé ütött, ilyenek a lányok… Így a zöld kéreg lefoszlott, a dió pedig szabályosan szabálytalan, girbe-gurba vonalon törött, mint majdnem mindegyik társa. Hogy a felségárulás folytatódjon, egy darabka felpattanva, tökéletesen olvasható aláírását jegyezte Rózsika bal arcocskájára.

Előbb elpityeredett, mikor ráeszmélt kézitükréből, hogy szignálták, aztán felugrott, és ő, aki gyűlölte a cserjéket, azoknak minden formáját a palotában, elsikította magát:

– Nője be ezt az egész kastélyt a bozót, és aludjunk örökre mindannyian – közben meggondolta magát, mert az örökre alvás már-már halál, és helyesbített – száz esztendeig, amíg a legelső erre járó herceg bájosan szundikáló, pirospozsgás arcocskámra, na meg a számra, csókot nem lehel.

Hát ez a dolgok valóságos mente! Így történt az a kívülről szörnyűnek látszó eset, hogy nyugovóra tért az egész kastély, királynőstől.

Egy teljes évszázad után, favágó terepjáróján arra járt a daliás Miska, aki láncfűrészével a sziklaormot meg akarta tisztítani a benőtt bozóttól. Mikor utat vágott magának, döbbent rá, hogy ez egy királyi palota, ahol egy porszem sem esett száz esztendeje. A favágók nagyon pontosan meg tudják becsülni az időt, és ő egyből rájött, hogy itt éppen annyi idő telt el.

Bement, körülnézett, bal kezében szekercéjével, feltűrt ingujjával, a neki ódivatúnak ható, nyikorgó csigalépcsőn felballagott, és szobáról szobára nyitogatott. Majdnem mindenhol aludt valaki, az egyikben egy csenevész leányka, de igen szemrevaló.

Szekercéjét a padlóba vágta, még az ingujját is letűrte meghatottságától, mikor az ablakot kinyitva elkiáltotta magát:

– Fiúk, asszem, késni fogok!

Majd visszahúzta a zsalut, odament és kedvesen, hagymaszagú csóklehelést kezdeményezett. Innen már majdnem minden úgy történt, ahogy azt a krónikák jegyzik.

Tény, ami tény, Rózsi ezért nem valamely királyi dinasztia berkeiben él, mint korai ősei. Ma is Miskának nevezett férje oldalán – ugyanis kötelesség a családban, hogy a férj Miska nevű legyen – műveli a földet, és még mindig látszik egy picit a végigörökölt nemzedékek után az arcaláírás. Erős szeműek ki is tudják olvasni: Dió.