Helyreigazítás

A metsző északi fagyban, maroknyi szalmával szigetelt széteső deszkabódéra emlékeztető barakkjában, Raszkolnyikovot az álmatlanság zavarta. Különben sem volt hideg, a hó belefagyott az összes korábbi hézagba, és már-már lefojtotta a fűtetlen tömegszállást. Társai szerteszéjjel hevertek, horkoltak priccseiken, egyik-másikuk még be is takarózott. Dühvel vegyített bánattal gondolt arra a szó- és gondolatcsavaró pasasra, aki őreinek zsebébe nyomkodott rubelek fejében a közelébe került, és az egész történetét hiteltelenné tette.

Tapintatos ember volt, csak ez gátolta meg, hogy ne ordítson bele zúzmarás lakhelyük belsejébe. A kevésbé szerencsések egyik-másika elfáradt attól az egészséges napi kis testmozgástól, pedig úgy szeretett – felváltva – követ és sót bányászni, egyszerre nem megy.

– Ej, Fjodor Mihájlovics, csak azt a Szonját ne találta volna ki! De jól fogna most itt, ahol különösen dúl az élet. Bár az erdő inkább fagyott fehér karók égre meredésének tűnik, de tavaszra kiharcolom, hogy elvegyék az eszmeregény licencét, amit rajtam gyakorolva védetett le. A tizenhat napig tartó tavasz, nyár, ősz gyönyörűséges lesz! Rügyfakasztó, mínusz tíztől, plusz tízig alig ingadozó. Hallgatta a meteorológiai előrejelzéseket, bár egyetlen őrnek sem volt rádiója és műholdak sem kerengték körül a Földet, de az ő füle jövőbehalló parabolaantenna volt.

– Szóval tavasszal, valahogy idegösszeroppantom Fjodor Mihájlovicsot, aki ebbe a rusnya szerepbe juttatott. Hiszen mit is akartam én, nyomorúságos senki? Pénzt, aztán tanulni. Arról nem tehetek, hogy odaírta, sarkából kifordítva a rendes forgatókönyvemet, azt a másik fehércselédet. Nekem csak pénz kellett! Meg is kaptam egy szerény részét, és nem azért, mert a hidegvérem felmelegedett volna, csak nem akartam idejekorán Szibériába vándorolni. Most, diplomával a hónom alatt, mi a fenét is csinálnék itt? Mindenesetre az idegösszeomlást kikérem magamnak, és a bűntudatot is! Egy szemernyi sem volt bennem!

Szonjácska, Szonjácska, akit sosem láttam, és soha nem vallottam sem neki, sem másnak, de hát, a fel sem talált DNS-tesztek kimutatták minden mozdulatomat. Fene ezeknek a magvas tudású firkálóknak, hatalmaskodóknak, mint ez az ártatlan bárányt tettető, aki nekem is, hogy jobban menjen sorom itt északon, a zsebembe süppesztett két köteg százrubelest.

Az egyiket rögtön eltüntette egy szemfüles őr, mielőtt jól elhelyezkedett volna, a másik viszont befagyott. Reméltem, jó hasznát veszem, de mire felérkeztünk, a hidegtől apró, szétesett fagyos fűrészporra emlékeztetett mindössze. Kinek legyen bűntudata, ha nem ennek a befeketítő, szakállas almafejnek? Most nyugodtan élhetném az életem. Dehogy emésztettem magam, és lassú tűzön sem olvadt szét az önbecsülésem! Mese habbal, gerinces jellem vagyok! Onnan is láthatják, hogy egy ilyen megbonyolított, egyszerűnek induló akció után, a személyiségem tökéletes.

Mit is akartam tulajdonképpen, a vén uzsorás pénzén kívül? Elsősorban a szamovárja fülét, mert az enyém letörött. Másodsorban a szamovárját, mert az nem volt nekem. Kis lépésekben szeretek haladni, és voltak tapasztalataim. Előbb a mákdarálójának nyelét akartam kölcsönkérni az enyémhez – ami szintén nem volt –, így azt is kettős akcióban oldottam meg, de a leegyszerűsített, ökölbe szorított kézzel bevitt átmeneti altató nem nagyon használt. Ezért voltam kénytelen erre a pénzes ládás, szamovárnyéllel egybekötött, valamivel bonyolultabb műveletre hatékonyabb altatóeszközt vinni. Nos, ebbe rondított bele Fjodor Mihájlovics, akinek a nevét egy életre megjegyeztem, mert gazembert csinált belőlem.

Nem vagyok az a – szinte el sem követett bűnt, ok nélkül – megbánó típus, de most megmutatom, hogy egy hamis tanú, nevezett Dosztojevszkij állítása ellenére, rendes bűnelkövető vagyok. Ezért itt, a mellettem szundikáló Szásenykát – akit ha látnának, valószínűleg girhes jegesmedvének gondolnának, mert szegényke nem bírja a hőt, belepte a felületi külső fagyosodás – szép óvatosan kiveszem, és ha ügyesen csinálom, az életben nem ébred fel többet. A reggeli munkába menésem már emelt fővel történhet. Van ám cipőfűzőm is, tudom használni! Gyerekkoromban megtanított a nevelőapám és az én drága jó, gonosz mostohám.

Nem kapkodhatok, mert valamivel hidegebb van itt bent, mint kint. Lehet úgy mínusz harminc… A firkáló is azt hencegte, jól bírja a hideget. Na persze, Péterváron! De vajon itt mit csinálna, ahol még fényképezni sem lehet, mert nincs fényképezőgépünk! Tükörbe is nézhetek ám! Nézhetnék, mondom én, mert van tükrünk, de még sincs, pontosabban befagyott. Általában, július tizennégytől augusztus nyolcig tökéletesen működik a tó. Most behúzok egy nagy pofa vodkát, nincs nekem, de hát kit érdekel, és kezdhetem az akciót.

Raszkolnyikov cipőfűzője, amit felelős óvatosságból fél éve nem birizgált, a váratlan sokktól követte rubelkötegének egykori útját, és szétporladt. Ekkor hanyatt dobta magát priccsén, azzal a gondolattal, hogy a következő nap úgyis megoldja valahogy. Ám ágyból meredeken kiálló, filozofálása átdöfte, így reggel az őröknek fogalmuk sem volt, hogy a jól táplált, negyvenhárom kilós, csupa egészség munkaerővel, vajon mi a fészkes fene végezhetett, ilyen extra körülmények között. Egyedül nem létező Szonjája zokogta bánatát, a fák karóit recsegtető, síró széllel vegyítve, a vakvilágba.