A lány még aléltan hevert a gyalulatlan
gerendák közé préselt szalmavackon. Ő egyik harangról a másikra ugrált,
idegesítette, hogy nem ébred szíve szerelme, akit oly önzetlenül, de mégiscsak
magának, felmentett a toronyba. Bongott-kongott minden, és hátranéztében,
kedvenc harangját ölelve, látta, amint kinyitja szemét.
Visszalódult a szédítő
mélység fölül, és odakuporodott mellé.
– Pfuj, te rondaság!
Hát nem megmondtam, tűnj el a közelemből!
– Mi bajod, egyetlenem?
– görbült le Quasimodo szája.
– Ugyan már, kisapám,
ezzel a külsővel és ilyen ábrázattal nálam nem rúgsz labdába!
– Szóval, ha nem így
néznék ki, pályázhatnék?
– Furcsára sikeredett
nagyfiú, ahhoz sudár dalia kellene, legyél, markáns férfiarccal!
– Mondd, kedves,
hallottál már a púposról?
– Rólad, persze.
Mindenki meséli a ronda toronyőr gonoszkodó jóságát.
– Nem magamról
beszélek, hanem Paul Féval púposáról! Ezek szerint nem olvastad… Hát ide nézz,
drága!
Quasimodo felegyenesedett,
és egy jobbra-balra döntéssel, gerince minden görbülete sudár egyenessé
alakult.
– Ilyenre gondoltál,
aranyom? – fordított kicsit hangnemén.
– Nem rossz, Quasi, de
a fejed még mindig jobban hasonlít egy sertéshez, mint egy jámbor bikafejhez.
– Tudod, kedvesem,
komédiás voltam én, kegyvesztett lettem, aztán nem akartam olyan sorsra jutni,
amit a téged üldözők ajánlanak, köztük jótevőmnek gondoló is. Akinek semmije
nincs, vagy éhen pusztul, vagy közös megegyezéssel, egyszeri vásári
látványosságot csinálnak belőle, felfüggesztik. Ez az én – egyre kevésbé –
barátom, nagy szorgoskodással segített téged is hozzá…
– Most, hogy mondod,
halálra ítéltek! Bár sudár vagy – igaz, mocskos és büdös, mint majdnem mindenki
–, de a fejed!
Quasimodo, bal füle tájékán
megrántotta csapzott haja mellett maszkját, és az alatta kiserkent szakáll nagy
részét centis borostává epilálta. Csontos, markánsan erős szemöldökű, igéző, de
nagyon rondára szakadozott szakállú arc került napvilágra.
– Quasi, ez már közelít
ahhoz, ami a szívemet megdobogtatja.
– Bizony lelkem, sokkal
jobban, mint a neked kiagyalt köztéri ácsolmány! Pillanat, itt oldalt van a
fürdőszobám, két deszka között. Bár még nem találták fel az elektromosságot – a
harangok mozgatásával olyasmit generálok, amihez te nem érthetsz –,
villanyborotvám is lehetne, de itt ez az ősi penge. Kedvedért olyan arcot
faragok magamnak, ami csak a nemeseknek van. Simát!
Gyakorlott
mozdulatokkal – hiszen előfordult, hogy évente kétszer is meg kellett
borotválkoznia, maszkcserék alkalmával –, pillanatok alatt sima délcegségű,
csábosan vonzó tekintetű macsó állt Esmeraldával szemben.
– Quasi, te lennél az?
– Igen, aranyom! Tudod,
ott hátul a fürdőszoba mögött, állandóan van néhány vésztartalék álarc. Azért
csinálom ezt az egészet, mert jobb itt harangozni, mint összeakadni ezekkel a
kötélverőkkel. Nézd, ott balra, láttad már szebb panorámából városunkat? Ugye,
nem? Kívánhatnál-e magadnak gyönyörűbb lakhelyet?
– Nem, kedves Quasi –
hebegte torkában dobogó szívvel Esmeralda –, de ez a te barátod, aki – sajnos
már jól emlékszem, milyen jövőt szánt nekem – folyton fellátogat ide.
– Csak ritkán jön,
drága. Megtehetném, hogy ledobom, de még betörném valamelyik ház tetejét.
Idesüss!
Quasimodo megfeszítette
mindkét karjának bicepszét, bodybuilder pózba domborította felsőtestének
izomzatát.
– Ó, Quasi, ez
gyönyörű!
– Igen, tudom, azért
nem viselek, még télen sem, deréktól felfelé semmit. Nos, kedvesem, én nem
dobálom le otthont adónkat, aki ha hiszed, ha nem, legalább tripla adag elemózsiát
ad. Nem csak ketten, de majd, ha sokasodunk, többen is megélünk belőle. A bőre
alá másztam, mikor azt mondom, éhes vagyok, haver, annyit hoz, amennyit akarok.
– Igen, gyönyörűm, de
emlékeztetnélek, ó, édes Quasim, a kötélverők és ácsok munkálkodására. Ha
megtalál – pedig tényleg nagyszerű lakásod van –, de ha mégis, akkor baj lesz…
– Ó, Esmeralda, ha már
a regényt átírtam – hogy sudár vagyok, és nem egy szerencsétlen görnyeteg –,
írjuk át együtt! Nem dobom le, de jól kihasználjuk az öreget. Kérlek, bízz
bennem! Nem vetted észre, milyen vastag a vacok? Rejtekhely van alatta,
tulajdonképpen emeletes ágy. Ne félj, nem akarok külön aludni tőled, de abban a
pillanatban, amint a lépcsők kopogásán meghalljuk hívatlan vendégünk jöttét,
valamelyikünk már el is bújhat.
– Na de, Quasi, te nem
hallasz! Nem is értem, hogyan tudunk beszélgetni…
– Ugyan, cicuskám, a
legjobb minőségű füldugókat használom. Csak nem gondolod, hogy szétsüketítem
magam? A harangokat ugyan szeretem, nagyon jó testmozgás, majd téged is
megtanítalak. Most rögtön, miután visszarakok egy rendes Quasimodo-álarcot
magamra, nekilátok – még komédiás koromból mindenre jól emlékszem, és anyagot
is gyűjtöttem – egy teljes testi Quasimodo-jelmeznek.
– Minek az, édes
Quasim?
– Neked, csillagom! Ha
feljön a hapsi, azt fogja gondolni, duplán lát, és mi ráhagyjuk.
– Okos vagy, drága, de
ha olyan ronda leszek, mint te – persze csak jelmezben –, nemhogy kívánni nem
fogsz, de undorba esel!
– Esmeraldám, angyalom,
nézz végig magadon!
– Ó, jaj! – sikított
Esmeralda, akkor vette észre, hogy teljesen pőre.
– Látod, mindig tudni
fogom, mi van a jelmez alatt! Egy félnapos kiképzéssel, a Paul Feval púposa
által használt technikát megtanítom neked, és jöhet a jövendő, a sok apró Quasimodóval.
Csinálok nekik is jelmezt, nem hagyom a szívtelenek és kötélverők martalékául
magzatainkat.
S ekkor, a
gyönyörűséges Quasimodo, még jelmeztelen és jel nélkül is, hirtelen lett párját
karjaiba kapta, és egy véget nem érő csók után – ami lehet, hogy tart még – ma
is élnek, ha meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése